STRAUSS RICHÁRD ARIADNE NAXOS SZIGETÉN OPERA EGY FELVONÁSBAN (Egy előjátékkal) FORDITOTTA HARSÁNYI ZSOLT AZ ELŐJÁTÉK SZEMÉLYEI: A hopmester - prózai szerep. Zenetanitó - bariton. A komponista - szoprán. A tenorista - tenor. Katonatiszt - tenor. Táncmester - tenor. Fodrász - magas basszus Lakáj - basszus. Zerbinetta - magas szoprán Primadonna - szoprán. Harlekin - bariton. Scaramuccio - tenor. Truffaldin - basszus. Brighella - magas tenor. AZ OPERA SZEMÉLYEI: Ariadne - szoprán. Bacchus - tenor. Najád - magas szoprán Driád - alt. Echo - szoprán. Zerbinetta - magas szoprán. Harlekin - bariton. Scaramuccio - tenor. Truffaldin - basszus. Brighella - tenor. ELŐJÁTÉK. Mély, alig butorozott és nem nagyon világitott terem egy nagy ur házában. Balra és jobbra két-két ajtó. Középen kerek asztal. A háttérben háziszinpadhoz való emelvény előkészitését látni. Kárpitosok és munkások prospektust állitottak fel, amelynek hátsó fala látható. A szinpad előrésze és e tér között nyitott járás szalad keresztül. HOPMESTER : Fellép. ZENETANITÓ : Szembe jön vele. Kérem, hopmester ur ! Kérem, hopmester ur! Önt keresem az egész házban. HOPMESTER : Mivel szolgálhatok ? Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy rendkívül el vagyok foglalva, a mai nagy assembléehoz való előkészületek Bécs leggazdagabb emberének házában - mint ahogy uram őnagyságát bizonyára tisztelnem szabad . . . ZENETANITÓ: Egy szóra. Épp most hallok olyat, amit igazán meg nem érthetek . . . HOPMESTER : És pedig ? ZENETANITÓ: És ami - higyje el nekem,- rendkivül felizgat. HOPMESTER : Röviden, ha kérnem szabad. ZENETANITÓ: Ma itt az ünnepély műsorán a tanítványom operája megy. Hallom : opera seriája után még egy - merjek-e fülemnek hinni? - hogy még egy más darab, mi több : még hozzá szintén zenei jellegü mű szerepel a műsortervezeten, olyan zenés móka, vagy afféle tréfa és modora olaszos, buffó-szerű ! Hát ezt nem lehet ! HOPMESTER : Nem lehet ? Hogy-hogy ? ZENETANITÓ : Nem szabad ! HOPMESTER : Hogyan tetszik ? ZENETANITÓ : Ilyet a komponista semmiképen nem helyeselhet. HOPMESTER : Micsoda ? Azt hallom : helyeselhet. Nem tudnám, hogy az én uram őnagyságán kívül, akinek palotájában kegyed jelen lehetni és művészkedéseit ma produkálhatni szerencsés, kinek volna itt még helyeselni, vagy még hozzá rendelkezni valója. ZENETANITÓ : A megbeszélésben ez nem volt. A zenemű, az Ariadne, éppen erre a fényes ünnepségre direkte iratott. HOPMESTER : És a megbeszélt tiszteletdíj egy bőséges gratifikációval együtt az én kezem által az önébe fog jutni. ZENETANITÓ: Ah, eszem ágában sincsen kételkedni egy dusgazdag urban. HOPMESTER : Akinek számára ön a növendékével együtt szerencsés volt a hangjegy-munkálatot szállíthatni. Miben lehetek még szolgálatára ? ZENETANITÓ: Ez a mű, amelyről szó van, tisztes és érdemes mű, és ránk nézve nem lehet mindegy, mely keret lesz, melyben színre kerül. HOPMESTER : Mindazonáltal summo et unico loco az én uram őnagyságának kell fenntartani, hogy egy ünnepélyes kolláció elfogyasztása után, igen tiszteletreméltó vendégeinek milyen minémüségü spektákulumokat gondol nyujtani. ZENETANITÓ : És ön talán a jó emésztés eszközeihez hozzávenné ezt is, ezt az Ariadné-t ? HOPMESTER : Elsősorban ezt, majd a pont kilenc órára parancsolt tüzijátékot és a kettő között a közbevetett opera buffát. Minekutánna van szerencsém magam ajánlani. (Elmegy.) ZENETANITÓ: Hogy tudom ezt neki tudtára hozni ? (Elmeg y a másik oldalon. ) (Egy fiatal lakáj katonatisztet vezet be és világit előtte.) LAKÁJ : Itt méztatik majd lelni Zerbinetta kisasszonyt. (Figyel. ) Most öltözködik éppen. Majd talán koppantok. (Kopogtat a jobb első ajtón. ) A KATONATISZT : Fogd be a szád és hordd el az irhád ! (Hevesen ellöki a lakájt és belép.) LAKÁJ : (Tántorog, a gyertyatartót gyorsan odamenti a két ajtó közötti fali asztalra, aztán összeszedi magát. ) Na tessék: igy fest a szenvedély, ha más jut kezeügyébe, nem az imádott. KOMPONISTA: (Sietve jön hátulról. ) Kedvesem, a hegedükre lenne szükség. Menjen és mondja meg : gyüljenek össze itt, és hozzunk össze egy utolsó kurta kis violinpróbát. LAKÁJ : Közönségesen és durván. A hegedük ide majd nehezen jönnek, mert először is lábuk nincsen és aztán kézben is vannak. KOMPONISTA : (Naivul, oktató hangon, mert nem veszi észre, hogy gunyolják. ) Hegedüket mondunk, hegedűsöket értünk. LAKÁJ : (Gőgösen és gorombán. ) Ja, ugy ! Hát azok meg most éppen ott vannak, ahova mennem kell, a helyett, hogy önnel diskuráljak itten. KOMPONISTA : (Naivul és gyengéden. ) Az hol van ? LAKÁJ : (Szélesen. ) Az asztal mellett ! KOMPONISTA : (Izgatottan. ) Most ? Negyedóra mulva kezdődik a darab és ők most esznek ? LAKÁJ : Mikor azt mondom : asztal, akkor természetesen az urak asztalát értem, nem (meg- vetően) a muzsikusokét. KOMPONISTA : Miért vannak ottan ? LAKÁJ : Játszanak szépen. Capito ? És e percben nem futhatnak az urhoz. KOMPONISTA : (Izgatottan, nyugtalanul. ) Hát akkor talán a kisasszonnyal Ariadne áriáját repetálom. A jobb első ajtó felé indul. LAKÁJ : (Visszatartja. ) Nincsen semmiféle kisasszony itt, akit gondol, és aki viszont idebenn van, az ugyszintén aligha ér rá, hogy beszéljen önnel. KOMPONISTA : (Naivul és büszkén. ) Jegyezze meg : aki tőlem énekel, nekem az bármikor is ráér. LAKÁJ : (Gúnyosan nevet. ) Hehehe ! Hehehe ! (Elmegy, leereszkedően intve.) KOMPONISTA : (Kopog az ajtón, de nem kap feleletet; ekkor hirtelen elpirul a haragtól és utána kiált a lakájnak. ) Nézze meg az ember ! Mily szemtelen nyelves fickó ! Se hall, se lát a ló, és igy hágy itt egyedül, itten az ajtó előtt. És elmegy. (Arckifejezése a haragból mély tünődésbe megy át. ) Óh, mennyi változást szeretnék most, hogy már nem lehet. A művemet ma itten . . . Óh, te állat ! . . Az öröm . . . (Rágondol a melódiára, amely eszébe jutott. ) „Óh, te isteni lény !" (Forgatja magában a melódiát és kottapapírt keres a kabátja zsebében. ) Óh, bo- lond, reszkető sziv ! Oh, te mennyei báj ! (Talál egy darab papirost, de összegyüri. Fejét üti. ) Bacchussal értesd meg, hogy ő egy Isten ! Egy angyali ifju ! Nem öntelt és hiu bohóc, aki párducbőrbe bujt. Tán itt, ez az ajtaja. (Odafut abal második ajtóhoz és kopog, miközben teljes hanggal fogja a melódiát. ) „Óh, te drága fiu, óh, te isteni lény ! Óh, te drága fiu, óh, te isteni lény !" (Az ajtó felpattan, a fodrász tántorog kifelé és éppen most kap egy pofont a tenoristától, aki Bacchusnak öltözve, de még kopasz fejjel, a fürtös parókát kezében tartva dühösen lép ki utána.) TENORISTA : Ezt ! Bacchus fejére ! És énnekem ilyet merészel adni ! Hát itt van, fogd ! (Belerug. ) Majd kifizetlek én ! KOMPONISTA : (Visszaugrott. ) Rendkívül fontos szavam volna ! FODRÁSZ : (Dühösen kiabál. ) Ezt a szégyenletes hangot sajnálkozó mosollyal a kedélykóros állapotának tudom be csak! KOMPONISTA : (Ismét közelebb jön. Nyájasan a tenoristához. ) Kedvesem ! (A tenorista becsapja az ajtót.) FODRÁSZ : És ami az alkotást illeti, nincsen okom épp ön előtt nagyon elpirulni ! (A csukott ajtó felé kiabál.) KOMPONISTA : (Közeledik hozzá, naivul és szerényen. ) Pardon, kérek szépen egy kis papirt ! Fel kell írnom valamit, kissé rossz a memóriám. FODRÁSZ : Nagyon sajnálom. (Elfut. ) ZERBINETTA : (Még nagyon neglizsében; kijön a katonatiszttel a jobboldali szobából. ) Mink csak a második darab leszünk. És lesz dolgunk vele bőven, amíg az uraságok ismét jókedvre kapnak, hogyha előbb már belejöttek az ásításba. (Kacéran. ) Vagy azt hiszi tán, hogy nekem az könnyü ? (A katonatiszt némán kezet csókol neki; hátramennek és tovább beszélgetnek. A primadonna a zenetanitóval belép a baloldali első ajtón. Az Ariadnekosztüm felett fésülőköpenyét hordja. Megáll az ajtóban. A zenetanító bucsuzni akar.) PRIMADONNA : Kérem, hamar kerítsen egy lakájt, mert feltétlenül a gróffal kell beszélnem ! (Becsukja az ajtaját.) ZENETANITÓ : (Visszatartja a komponistát, aki a primadonna láttára be akar hozzá menni. ) Most nem mehetsz be hozzája ! Fésülködik, kérlek ! (A tánc- mester jön hátulról és odalép Zerbinettához és a katonatiszthez.) KOMPONISTA : (Csak most veszi észre. ) Nézd csak, ki ez a lány ott ? A zenetanító zavartan tovább vonja. TÁNCMESTER ! (Zerbinettához. ) A dolga nem lesz tulnehéz, mademoiselle, az opera rendkívül unalmas egy szerzet, és ami az ötleteket illeti, hát mondhatom, a balcipőmnek a sarka is több melódiát tud, mint ez az egész Ariadne. ZENETANITÓ: Mindegy, akárki. KOMPONISTA : (Buzgón. ) De hát ki ez az elragadó lány ott ! ZENETANITÓ : Annál jobb, hogyha tetszik. Ő a Zerbinetta. (Könnyedén. ) A hangján, táncán ámulsz majd, mikor mint epilóg operád után következik. KOMPONISTA : (Visszahökken. ) Az operám után? Még víg epilóg lesz? Táncok és trillák, illetlen ugrálás, sikamlós élcek az operám után ? Mondd hát? ZENETANITÓ : (Aggodalmasan. ) A jó Istenre kérlek ! KOMPONISTA : (Ellép tőle. Nemesen. ) Mikor halkan a forró titkok titka jön és kézen fogja őket hevesen - ők rendelnek hamar egy kócnyelő komédiát, hogy párologjon a végtelenség illata hallatlan vaskosfalu, lódult fejeikből ! (Görcsösen nevet. ) Óh, én ostoba ! ZENETANITÓ : Csak józanul ! KOMPONISTA : (Haragosan. ) Én nem vagyok most józan ? Egy vig epilógus ! Egy átmenet ahhoz ami durva ! Ez a végtelen ordenáré nép önvilága és az én világom közt egy ilyen hidat üt ! Óh, mecénások ! Óh, egy ilyen emlék a lélek mélyén mindörökre méreg ! Hogy is várhatnék, hogy is képzelnék ezentul melódiát? Egy dallam ilyen borzasztó világban nem is libbent szárnyat ! (Egy kis szünet után. ) Pedig éppen nemrégen jutott az eszembe egy igen finom ! (Élénken. ) Valami pökhendi inas miatt elöntött a düh, - felcsillogott hirtelen . . . és aztán a fodrászba a tenorista egyet jól beléje rugott, akkor kialakult. (Nyugodtan, bensőséggel. ) Oly andalító szerelmi lendület, ami tulmély és jó erre a világra. Ime (A szöveget improvizálva. ) Óh, Vénusz sarja, ránk terül A fényed áldva és lágyan, Lalala, ha szól a szív, Ha szól szerelmem és vágyam Óh, te drága fiú, óh, te mennyei lény ! (Sietve, könnyedén. ) Kérlek, adj egy kis papirost! (A zenetanitó ad neki, ő jegyez.) ZERBINETTA : (Beszélgetés közben felnevet. Harlekin, Scaramuccio, Brighella, Truffaldin libasorban kijöttek a szobájából. Zerbinetta bemutatja őket. ) Négy barátom, négy kitünő vén partner. És most a tükröt, a stiftet, meg a crayont ! (Azok négyen befutnak a szobába és rögtön visszajönnek, szalmaszéket hoznak, tükröt, dobozt és puderes skatulyát.) KOMPONISTA : (Elmerült Zerbinetta nézésébe, de aztán hirtelen felocsudik és szinte tragikusan szól a zenetanítóhoz. ) Te tudtad. Ne tagadd ! Tudtad, ne tagadd ! ZENETANITÓ: Én harminc évvel vagyok nálad vénebb, és lásd megtanultam jól, hogy szememet behunyjam. KOMPONISTA : Aki így beszél erről, az volt az én barátom ? De volt csak ! De volt csak ! De volt csak! (Dühösen széttépi, amit feljegyzett. A primadonna kinyitja az ajtaját. A komponista elhajtja a papírrongyot, dühöngve rágja a körmét, le s fel futkos, aztán hátra megy.) PRIMADONNA : (Int a zenetanítónak. ) A grófért küldött-e már? Kissé előre lép, meglátja Zerbinettát és a többieket. Fuj ! Miféle nép csődül össze itt ! (A zenetanítóhoz, nem éppen halkan. ) Minket ilyen népséggel egy kalap alá ? Nem tudják-e itt, ki vagyok? A gróf igazán . . . ZERBINETTA : (Kihívó pillantással a primadonnára és szándékos hangossággal. ) Hogyha olyan fád az az ügy, nem lett volna-e jobb, ha mink mint elsők jöttünk volna, hogy jókedvben találjuk őket ? Ha előbb egy órát már átunatkoztak, hát sokkal nehezebb egy jó kacajt kapni. TÁNCMESTER : Óh, dehogy is ! Ha jóllaktak, kényelmesek és nem fogékonyak. A vendég egy kicsit szundit és egy kicsit tapsol is, hogy el ne bóbiskoljon. E közben teljesen megjön a kedve. „Mi jön most?" - Kérdezi. Most jő : „A hütlen Zerbinetta és az ő négy barátja" - bohókás jelenetke tánccal, tetszetős, könnyü dallamok; no és az akció tiszta, mint a nap ; itt tudni, hogy hányadán vagy. „Ez már valami" - szól az ember, figyelni kezd és rátér a tárgyra. És miközben ott ül az öblös székben, semmi más egyebet nem tud, mint azt, hogy a drága és dicső Zerbinettától egy táncot lát. ZENETANITÓ : A primadonnához. Ne vessen ügyet rá, ez mind csak szóbeszéd. Ariadne tiszta és művészi ünnep, az Ariadnét hallani gyült itt össze egy gazdag urnál annyi megértő ember és annyi nagy név. A jelszó itt ma Ariadne és ezt maga játssza ! És holnap már, higyje meg, senki se tudja, hogy valaha Ariadnén kívül más is létezett. LAKÁJ : (Hátul keresztülfut a színen. ) A társaság bontja az asztalt ! Nem ártana egy kis tempó ! (El.) ZENETANITÓ: Kérem, hölgyeim, uraim, most rendbe ! (Általános mozgolódás. A munkások hátul készen vannak. A tenorista, mint Bacchus, ugyszintén a Najád,- a Driád, az Echo kiléptek a baloldali ajtón.) HOPMESTER : (Sietve jön hátul balról, odalép a zenetanítóhoz; nagy fontossággal. Mindnyájuk számára uram őnagyságának egy hirtelen rendelkezését kell hoznom. ZENETANITÓ : (Vígan.) Tudjuk már. És már is kész vagyunk, hogy három perc alatt az Ariadnét elkezdhessük. HOPMESTER : (Kecsesen. ) Az én uram őnagysága ismételten máskép ke gyeskedett magát meggondolni. ZENETANITÓ: Hát mégsem az operával, kezdődik meg a műsor? PRIMADONNA : Mi van itt ? HOPMESTER : (Kecsesen. ) Engedelmet. Hol van a táncmester ur ? Uram őnagyságának felszólítását mindkettőjükhöz kell intéznem. TÁNCMESTER : (Sietve odalép. ) Parancsoljon velem ! HOPMESTER : Az én uram ő nagyságának az általa már jóváhagyott műsort tetszett felforgatni . . . ZENETANITÓ : (Rémülten. ) Most? Hogy gondolja ezt ? A legeslegutolsó percben ? HOPMESTER : . . . felforgatni és a következendőképpen rendelni. TÁNCMESTER : A sorrendet értjük. A műsoron első lesz a hütlen Zerbinetta, aztán Ariadne. Sokkal jobb is. HOPMESTER : Engedelmet. A táncmaskarádé sem mint előjáték, sem mint utójáték nem kerül szinre, hanem az Ariadne cimü szomoru játékkal egyidejüleg. (Általános rémület.) TENORISTA : Ah, a háziurnak árt a jóbor? ZENETANITÓ: Rossz az alkalom ilyen ugratásra. PRIMADONNA : Ez az ur talán bolond? Tessék hivni nekem a grófot rögtön ! A komponista ijedten közeleg, Zerbinetta jobbról figyel. HOPMESTER : (Előkelő iróniával. ) Pontosan ugy van, amint mondom. Hogyan csinálják, ez természetesen kegyetekre tartozik és senki másra. ZENETANITÓ : Tompán. Senki másra. HOPMESTER : (Igen fontosan és pompázva. ) Az én uram őnagysága az önökre nézve rendkivül hizelgő azon véleményt táplálja, hogy mesterségüket mindaketten eléggé értik, semmint hogy ilyen kis változtatást egy-kettőre keresztül ne tudnának vinni. Egyszóval az én uram őnagyságának az az akarata, hogy a két darabot, ugy a vigat, valamint a szomorut, valamennyi személlyel és a hozzátartozó zenével, ugy, amint ő megrendelte és megfizette, saját szinpadán egyszerre kapja felszolgálva. ZENETANITÓ : Miért egyszerre ? ZERBINETTA : (Szolgálatkészen. ) Hát akkor gyerünk csak frissen. (Befut a szobájába. ) HOPMESTER : És pedig ugy, hogy azért az egész előadás egy perccel se tartson tovább, mert pont kilenc órára a kertbe tüzijáték parancsoltatott. ZENETANITÓ : De jó uram, az Istenért, hát őnagysága hogy képzeli ezt ? KOMPONISTA: (Halkan suttogja maga elé. ) Valami belső hang énnekem már a bölcsőm óta ezt jövendölte szüntelen. HOPMESTER : Bizonyára nem az én uram őnagyságának a dolga, hogy ha egy spektákulumot megfizet, még annak kivitelét illetőleg is gondokat okozzon magának. Őnagysága hozzá van szokva, hogy rendelkezzék és rendelkezéseit teljesítve lássa. Kis szünet után visszafordul. (Leereszkedően. ) Azonkívül őnagysága már három napja kedvetlen afelett, hogy ilyen jól berendezett házban, mint az övé, olyan nyomoruságos színhely állittassék elébe, mint egy puszta sziget. Éppenezért, hogy ez orvosoltassék, jött őnagysága arra a gondolatra, hogy ezt a puszta szigetet a másik darab személyzetével valamennyire tisztességesen felékesítse. TÁNCMESTER : Ezt helyesnek találom. Mert fölötte ízléstelen dolog egy puszta diszlet. KOMPONISTA : Ariadne Naxoszon ! Ő maga a megtestesült magány és árvaság. TÁNCMESTER : (Elmésen. ) Éppen ezért kell neki társaság. KOMPONISTA : Tenger, amerre lát és kőszirt, és fák csak, és a dermedett visszhang. Jőjjön egy emberi arc, - és az én zeném megvakult. TÁNCMESTER : Csakhogy a hallgató igy mulat jól. Mert az a mű most nem más, mint egy bágyadt altatódal. (Piruettet vág ki. ) HOPMESTER : Engedelmet, de szíveskedjenek nagyon sietni, az uraságok azonnal belépnek. (El. ) ZENETANITÓ : Azt se tudom, a fejem hol áll. Volna egy-két óra csak, hogy valahogy mégis tünődhetnék. KOMPONISTA : Itt akarsz te tünődni, ahonnan a butaság rémes arca ádázul vigyorog feléd ? (Lendülettel. ) El ! Mit veszthetünk itt ? Semmit. ZENETANITÓ: (Szomoruan, lassan. ) Hogy mit veszthetünk mi itten ? Többek közt a pénzt, az ötven aranyat, azt a pénzt, amelyből most egy félesztendeig élnél ! KOMPONISTA: (Sötéten maga elé. ) Óh, rút világ ez, nem nekem való, Miért élni benne ? TÁNCMESTER : Meg nem érthetem, hogy önök ketten ilyen okos ötletet annyi oktalan, túlzott ellenzéssel vetnek vissza ! ZENETANITÓ : Azt gondolja ön, hogy meg lehet tenni ? TÁNCMESTER : Óh, mi sem könnyebb Hisz vannak a műben részek, . . . amik végtelen hosszuk. Csak huzni őket ! Ezek tudnak improvizálni mindig ; bármilyen a helyzet, értik rögtön. ZENETANITÓ: (A komponistára int. ) Csitt, ne hallja meg, mert tul nem éli. TÁNCMESTER : Kérdezze meg : óhajtja-e művét inkább most - noha egy kicsit csonkán - hallani, vagy pedig sohatöbbé ne hallja meg ? Adjon neki tollat, piros tintát, plajbászt, akármit ! A komponistához. Arról van szó, hogy mentse meg a művét ! KOMPONISTA : (A minden oldalról feléje nyujtott kottákat szenvedélyesen a mellére szorítja. ) Inkább a tüzbe ! TÁNCMESTER : Száz nagy komponista volt, akit megcsodál ma a nagy világ ; valamennyi többet áldozott, csakhogy művét a szinpadon lássa. KOMPONISTA : (Meghatóan, gyámoltalanul. ) Igazán ? Igaz ez ? Mondd ! Megtegyem ? Szabad ezt ? TÁNCMESTER : (Szeliden lenyomja az asztalhoz, ahol elébe rakják a kottákat és melléje állítják a világosságot. ) (A zenetanitóhoz. ) Ügyeljen, hogy eleget huzzon ! Én addig hi- vom Zerbinettát, hogy a darab meséjét értse egy kissé. Ő, mondhatom; pompásan improvizál, mivel mást nem játszik, csak önmagát, önmagára pedig minden helyzetben rátalál. A többi hozzá van játszva mind : ugy megy minden, mint a pinty ! (Kihozza Zerbinettát a szobából és beszél hozzá. Ez alatt a komponista a gyertyavilágnál nekikezd a huzásnak. ) TENORISTA : (Halkan a zenetanítóhoz. ) Ariadnéból huzzon bőven. Senki el nem bírja, ha ez a hölgy folyton ottan áll a színpadon. PRIMADONNA : (Lopva ugyanugy. Kérem, Bacchusból huzasson csak vele jócskán, nincsen emberi fül, amely kibírja őt, mikor bömböl az orgánumával. ZENETANITÓ: (Sugva a tenoristához. ) Két áriát kihuzott neki, önnek semmit. Csak ne áruljon el. (A primadonnához. ) Bízza rám a dolgot. Bacchust a feléig huzta már ki. Ne vegyen semmit észre. TÁNCMESTER : (Vidáman és elmésen Zerbinettához. ) Ez az Ariadne, kérem, egy szép királylány, és megszöktette egy ur, egy Theseus nevű, aki előbb az életét mentette meg. ZERBINETTA : Ez rendszerint rossz véget ér. TÁNCMESTER : Theseus végre is unja nagyon és éjjel egy zord szigeten ott hagyja őt, a szegényt. ZENETANITÓ: (Unszolva a komponistához. ) Még ezt is, huzd csak ! ZERBINETTA : (Megértően. ) Finom ember. TÁNCMESTER : Persze, szenved a vágytól - (paródizálva) - és sírba vágyik, ah ! ZERBINETTA : A sírba, persze ! Sir alatt mi hölgyek egy másik férfit értünk. TÁNCMESTER : Hát persze, hisz így is lesz. KOMPONISTA: (Felfigyel. Közelebb lép. ) Ön téved, nem lesz így. Ariadne a nők azon fajtájából való, amely egy embert szeret csak és aztán senki mást. (Zerbinetta kacag. Komponista zavartan ránéz. ) Senki mást, csak a halált ! ZERBINETTA : Kilép az ajtóból. (Csufondárosan. ) A halál viszont nem jön el. Sőt ellenkezőleg : más jön el, tán inkább egy sápadt, lángoló szemü ifju, amilyen te vagy ! ZENETANITÓ : Nagyon helyesen látja, mert a szép fiatal isten, Bacchus, az jön el hozzá. ZERBINETTA: (Vidáman. ) Na, látja, ugy-e mondtam ! Momentán a dolga így rendben is van. KOMPONISTA : (Ünnepélyesen. ) Az ő szemében Bacchus az elmulás, Benne látja és benne érzi a halált ; csak ezért, más semmiért . . . ZERBINETTA : (Bájosan. ) Ezt persze te elhiszed. KOMPONISTA : Pusztán csak ezért Bacchussal hajóra száll. Halálba vágyik ? Nem ! Meghal valóban ! ZERBINETTA : Ta, ta ! Bizd csak rám ! Ismerem én az én fajtámat. KOMPONISTA : Ő nem az ön fajtája. (Kiáltva.) Én jól tudom, hogy meghal. Ariadne milliók között egyetlen asszony, ő az a nő, aki nem felejt. ZERBINETTA : (Kilép. ) Buksi. (Hátat fordít neki és négy partneréhez fordul, akik odaléptek. ) Noshát, mi is fellépünk az Ariadnéban. A mese ez : szó van egy hercegnőről, akit most hagyott ott a barátja, s a legközelebbi udvarlója eddig nem jelent meg. A színpad puszta, lakatlan, zord sziget. És mi leszünk majd az a víg társaság, amely véletlenül ott van a szigeten. Csak rám figyeljetek, és ha az alkalom valahogy meglesz, be fogunk jönni és az akcióba lépünk. KOMPONISTA : (Maga elé. ) Átadja magát önkényt a halálnak, nincs sehol, eltűnt az áthasonúlás titkos árján és ujjászületve immár más lény a bacchusi csókban. (Nagyszerűen. ) És Bacchus igy lesz isten ! Óh, mi tehetne más itt e földön bárkit istenné, mint egy ilyen élmény ? ZERBINETTA: (Odalép és erősen ránéz. ) Megálljunk ! Itt már a szónak kezd értelme lenni ! KOMPONISTA : Hisz élt ! Hisz élt ! Hisz ott állt ! (Kezével a levegőbe rajzol. ) Igy ZERBINETTA : És ha én veszek részt benne, rosszabb ? KOMPONISTA : (Sötéten ) Azt az órát túl nem élem. ZERBINETTA : Át fogsz te még élni mást is! KOMPONISTA: Mit akart . . . ebben a pillanatban . . , ezzel mondani? ZERBINETTA : (Látszólag egész simán, valójában a legnagyobb kacérsággal. ) Egy pillanat, az semmi, - egy pillantás minden. Sokan ismerni vélnek engem ; látnak, de látásuk tompa. Színházban gyakran játszom a csalfa nőket, - láthatják-e a szívemet, mit játszik az ? Vidámnak látszom, szomoru a lelkem. Társaságban élek, és életem oly árva. KOMPONISTA : (Naivul elragadtatva. ) Édes, megfoghatatlan lányka ! ZERBINETTA : Oktondi lányka, inkább igy mondd, aki néha oly vágyódva várná azt a férfit. kit imádna híven, lángolón a sírig. KOMPONISTA : (Élénken. ) Boldog, boldog ember, akié a vágyad. Lásd, olyan vagy, mint én, mint én vagyok : földi nincs semmi lelked mélyén. ZERBINETTA : (Gyöngéden. ) Te mondod és én érzem. Mennem kell. Mondd, szívedbe lesz-e írva majd ez a szálló pillanat? KOMPONISTA : (Rajongva. ) Elmulhat-e a végtelenségben egy pillanat ? (Zerbinetta elfut jobbra a szobájába. A zenetanító, mint az opera rendezője, hátra vezényelte a többi figurát, a tenoris tát és a három nimfát, ahol a színpad áll és most sietve jön előre a primadonnáért, aki még egyszer eltünt az öltözőjében.) ZENETANITÓ: Urak és hölgyek, hamar álljanak fel ! Ariadne ! Zerbinetta ! Scaramuccio! Harlekin ! Kérem, álljanak a színre már ! PRIMADONNA : (Egy pillantással Zerbinettára, aki éppen most lép ki az öltözőjéből és csókot dobva a komponistának, hátrafut. ) Egy színpadon legyek ilyen nőszeméllyel én ? Hová gondol ön-? ZENETANITÓ : Legyen hát jó ! Én kérem erre, a régi mester. PRIMADONNA: Küldje le onnan azt a nőt, küldje rögtön, vagy én nem tudom, mit teszek ! ZENETANITÓ: Nézze csak: a színpad adja most az alkalmat, hogy ő is lássa azt az eltérést, azt a végtelen különbséget, amely fennáll, ugyebár ? PRIMADONNA : (Megvetően nevet. ) Különb. ség? Egész világ, remélem ! ZENETANITÓ : Lássa, ezt a világot játsza el fent is, és aki látja, mámorosan tapsol önnek. (Kezet csókol neki, néhány lépéssel hátra vezeti, aztán visszajön a komponistáért. ) KOMPONISTA : (Viharosan megöleli. ) Legyünk megint jól. Mindent, ami bántott. már más szemmel látok ! A lét csupa forró, érthetetlen mélység! A földön annyi, de annyi minden érzés zug, és nincsen szó rá. A költők szövege szép nagyon, a versek szépek valóban . . . (diadalmasan) . . . De én, de én, de én, de én, de én : bátor vagyok ! bátor ! . . . Oly szép világ ez . . . benne minden csak a bátoré ! . . . Muzsika, te szent ! (Mámoros ünnepélyességgel. ) Szent művészet az én muzsikám, amely arkangyalokul száz- féle bátorságot állit, s közöttük ragyog a trón . . . és én érzem, hogy a muzsikus mindenek között szent művész ! Óh, áldott, szent zene ! (Zerbinetta rnegjelenik hátul, hogy kihívó fütytyel a színpadra hívja pártnereit. Harlekin sietve jön be jobbról, futás közben felkapcsolja az övét. Scaramucclo szintén futásközben fejezi be öltözködését. ) Hát ez mi ? Hova ? Borzasztó népség ! (Truffaldin és Brighella jönnek. ) Az én templomomba bakkecskék ugranak ! Ah ! ZENETANITÓ : Már megengedted, vége KOMPONISTA: (Őrjöngve. ) Nem volt szabad megengednem ! Nem kellett volna megengedned, hogy megengedjem ! Óh, miért is téptél így, ilyen világba engem ? Hadd haljak éhen, váljak kővé, de az én világomban legyek ! (Elől kétségbeesve elfut, a zenetanitó fejcsóválva néz utána. A függöny gyorsan legördül.) OPERA Ariadne a barlangja előtt mozdulatlanul fekszik a földön. A Driád jobbról. A Najád balról. Az Echo hátul,a grotta falánál.) NAJÁD : Alszik ? DRIÁD : Alszik ? NAJÁD : Hallga ! Sír most. DRIÁD : Sírva alszik. Hallga ! Sír most ! NAJáD : Csak sír-sír. DRIÁD : Sírva alszik. KETTEN : Ah, már így szoktuk meg őt. NAJÁD : Minden áldott nappal Új könny, DRIÁD : Új a bú és új a bánat. NAJÁD : Új a lázas jajveszéklés. DRIÁD : Fájó szív és semmi, semmi, ECHÓ: Semmi, semmi, HÁRMAN : Semmi enyhülés. Fel se nézünk már a szóra. Mint a hullám síma ránca, Mint a lombok hinta-tánca, Száll fejünk felett tovább. Újabb könnyben rég igyásza Ah, már meg nem rázza Itt a könnyed szíveket. ARIADNE : Ah, meghaltam ? S most ? Most élek? Élek újra ? És élek még ? Óh, csakhogy mégsem élet, Amit élek ! Hasgatott szív, miért Dobbansz újra folyton ? Félig felemelkedik. Álom . . . Mit álmodtam én ? Jaj, elfeledtem ! Szegény fejem zavart. Csak árny fut benne Egy másik árnyon át. És mégis átnyilallik rajt' És óh, be fáj ! Ah ! ECHO : Ah ! HARLEKIN : (A színfal mögött. ) Mily szép És mennyi bánat mégis. ZERBINETTA : (A színfal mögött.) Egy gyermeké az arc, De szeme alján fáradt. BRIGHELLA és TRUFFALDIN Nehéz vigasztalás lesz, Azt hiszem. ARIADNE : (Anélkül, hogy rájuk figyelne, monológszerüen maga elé. ) Mily szép is volt . . . neve Theseus-Ariadne . . . A fényben járt S a boldogságot élte. Erről én mért tudok ? Nem fogom tudni, Rá kell még jönnöm egyre. Így, mint én, szégyen Szétrontva lenni ! Erőt kell venni. Ezt, ezt Ki kell még tudnom A lányt, a régi lányt . . . Most látom ! . . . Megvan ! . . . Meg tudnám-e fogni ? A név, a név... az én nevem, Meg egy másik név, Egybesarjadt, hisz minden Oly könnyen összenő, jaj ! NAJÁD, DRIÁD és ECHO : (Mintha emlékeztetni akarnák, költögetik. ) Ariadne ! ARIADNE : (Tiltóan int.) Ne többet ezt ! Ő árván éldegél. Oly halkan sóhajt, Oly halkan lép, A fű se hajlik, merre jár, Az álma tiszta, lelke nyílt, És szíve fényes, mint a tó. Jó és szelíd. És eljön majd a nap, Midőn magát, köntösbe Burkolhatja, Arcára rávonhatja Keszkenőjét És ott benn nyughat szépen És csendes holt lehet. (Álmodozva maga elé néz.) HARLEKIN : (A szín mögött.) A nagy-nagy fájdalom Eszét zavarta meg. ZERBINETTA : Próbáljatok zenét. SCAR. és TRUFF. : (A szín mögött.) Kétségtelen, hogy őrült. ARIADNE : (Fejét sem fordítva arra, mintha álmában hallotta volna. ) Őrült, csakhogy bölcs ám ! Tudom, hogy mit jó Messzire vinni, Messze, ah, a szívtől. ZERBINETTA : Ugyan, próbáljatok hát Egy kis dalt. HARLEKIN : Dínom-dánom, Szánom-bánom, Néha mámor, néha kár, - Mindent győz a szív, Leányom, Ide-oda hajt az ár. De öröm és bánat nélkül Vánszorogni, mint a vak, Ez a szívet öli végül, Lásd, így lenni nem szabad. Hagyd el ezt a vak-sötétet És a fényre állj ki már ! Élned kell, te drága élet, Élned bizony, bármi vár. ECHO : (Értelmetlenül, mint egy madár, ismétli a dal melódiáját. ). ARIADNE : (Mozdulatlan néz maga elé. ) ZERBINETTA : (Félhangon.) És mozdulatlan, mint a sír. HARLEKIN : Minden hiába itten. Már dal közben láttam, Hogy nem megy. ZERBINETTA : Hisz ki vagy kelve Magadból ! ECHO ! (Mégegyszer ismétli a melódiát. ) HARLEKIN : Élőlény engem még Nem hatott meg így soha. ZERBINETTA : Könnyen hat rád, Csak nő legyen. HARLEKIN : És rád talán nem hat Minden férfi ? ARIADNE : Van egy világ, Hol minden tiszta, És ez a szép világ a holtaké. (Felemelkedik. ) Itten semmi, semmi sem Szép és tiszta. (Szorosan magára vonja leplét.) De már jön ő, a küldött Hermesz, így mondják ők, Vezéri pálcájára a lelkek Mint könnyü fecskék, Mint hervadt lombok, Szállnak odább. Te szép és csendes Isten ! Lásd, Ariadne vár rád ! Ah, majd minden Lázas kíntól Megtisztúl a szív, szegény. Arcod bólintását látom, És közel lépésed hallom, Mély homály Szemem világán, És a kéz, A szent kéz, lelkemen. Díszes ünneplő ruhámban, Melyet még anyám adott, Majd a testem Nyugton fekszik, Csendes barlang lesz a sír. Ámde halkan lebben lelkem, Merre uj királya lép, Mint a pelyhes toll a szélben, Megy le hozzá boldogan. Nagy sötét szememre zárul, És szívemen nagy sötét. És a szép ruhámra nem néz Senki, mint a mély magány. Óh te, én megváltóm, Ki nékem adsz engem, Az életem terhét Te vedd rólam el Várlak, mint a vágy; Hogy válts meg, Hogy vedd el, Vedd életemet, E fáradott terhet. Óh, hadd vesszek el Benned végre, És olvadjak át beléd ! (Harlekin, az otromba Brighella, a vén gonosz Scaramuccio, és az öreg Truffaldin, mögöttük pedig Zerbinetta, - a színpadra lépnek, hogy Ariadnét tánccal felderítsék. Zerbinetta oldalt a kulissza mellett marad. A nimfák Ariadne monológja alatt eltüntek.) NÉGYEN : A hölgy kedélye hányatott És túloz bút és bánatot. Hisz fínom porral hordja el Idő a bú és baj nyomát Megértjük, hogy fájhat A szíve másnak, De vessen véget A sopánkodásnak! Hogy kedvét lássuk E bájos gyermek S megannyi társa Jön és remél. És most a tánc, Meg az ének várja, Hogy szikkad-e tőle A szép szem árja. Lecsókol könnyet A reggeli napfény, Lecsókol könnyet A kósza szél. (Táncolnak.) ZERBINETTA : Tánc heve, bája, Dal tüze, vágya, Az egyik, vagy a másik Nékem azóta, Tudom, tetszene már. Ő neki tánc se, Meg ének se tetszik, Se látja, se hallja, Immár mitsem vár. A négy táncoló közé lép. Jól van ! Hagyjuk ! Már elegendő ! Már terhire van ! (Azok tovább énekelnek és táncolnak.) Most vége táncnak, Vége dalnak, Menjetek el ! (Elküldi őket, azok jobbra-balra párosával el. Ő meghajlik.) Óh fényes hercegasszony, Könnyen érthető. Hogy ilyen fenkölt, ilyen Jeles személyek bánatának Mértéke teljesen más, Ha mérlegelni kell, Mint a polgári bánaté. De hát (Közelebb lép, de Ariadne egyáltalán nem figyel reá. ) Mi nők vagyunk Magunk között, És mindnyájunkban Ott dobog Egy érthetetlen, Egy érthetetlen szív. (Közelebb lép, bókol. Ariadne eltakarja az arcát, nem figyel rá. ) A női gyengeséget Olyan édes fájdalom Títkon bevallanunk, És nincs-e vágyunk vallaXX Fenséged rám se hallgat, Gőgös, szép, és hallgatag Mint önnön sírján önmagát Ábrázoló szobor. Hát miért nem akar Mást is beavatni, Mint ezt a kőszirtet S a messzi tengert ? (Ariadne visszalép barlangja bejáratába. ) Ó hercegnő, gondolja meg Nincs egyedül. Mi többiek, ah, mi többiek . . Ezt a szenvedést . . . Óh, van-e nő, ki ezt már Át ne élte volna? Elhagyva ! Sírva-ríva ! Szenvedőn ! Óh, hisz az élet forgalmábam Száma sincs Az ilyen zord szigetnek ; Én, már én is Laktam bizony Számos szigeten . . . De mégsem átkozom A férfiakat érte. (Ariadne belép a barlangba és végleg eltünik. ) Hűtlenek, igen ! Szörnyetegek Hogy az rémes ! Egy néma éj, Egy kurta kis est, Egy szélzizegés, - És szívük változott ! De a női szív sem érc, Rajta is eshetik elragadó És érthetetlen,. Szörnyü változás. Még érzem A szívem eggyé egészen, Még azt hiszem :jól tudom; Mi van belül, S már bóduló dolgok Halk szaván érzem Rám jön egy édes, Gyermeki mámor, Szívemben lobbanó, Rejtező szenvedély Szárnyaló, vakmerő Lángja hevül. Őszinte bár, de már Hazug a szó csak, Még hű vagyok s mégsem Tiszta lény, - Bár szívesen adnám, Nincs íze a csóknak, És félig tudva És félig mámorban Megcsalom végül, Megcsalom bizony, Pedig szívelem én. Igy érkezett Pagliazzo És Mezzetin. Éppen így Cavicchio, Meg Burattin. Meg Pasquariello. És hébe-hóba, Ha jól emlékszem, Kettő is volt. De egy sem hóbort, Mindig egy bűvös, Hangosan rendelő, Elhívó szó volt, Hogy egy szív már Meg sem érti magát. Jött a férfi úgy, mint a bálvány. Mint egy isten, mint egy kincs. És ha első csókja szállt rám, Láttam szívem változásán Semmi választásom nincs. Jő az isten, jő a bálvány, S választásom semmi nincs . . . HARLEKIN : (Kiugrik a kulisszák mögül. ) Jól beszélsz, de nincsen hallgatóság ! ZERBINETTA : (Gyorsan feléje fordul. ) Ugy látszik, hogy ő meg én kétféle nyelven beszélünk. HARLEKIN : (Szárazon. ) Azt elhiszem. ZERBINETTA : Most az a kérdés, megtanulja-e majd : hogy kell az én szavammal beszélni. HARLEKIN : Addig csak várni kell. De amire nem kell várni annyit . . . (Egy ugrással mellette terem s meg akarja ölelni. ) ZERBINETTA : (Kiszabadítja magát. ) Hát mit képzelsz rólam ? HARLEKIN : Csak azt, hogy ennivaló vagy és vonatkozásainkat jó lenne végre is mélyebbre venni. ZERBINETTA : Szemtelenség! És még hozzá itt! A hercegnő lakása közelében ! HARLEKIN : Eh ! Lakás ! Hisz mindössze barlang. ZERBINETTA : Nos, és ha barlang ? HARLEKIN : Az jó. Nincs rajta ablak. (Ismét megpróbálja csókolni. ) ZERBINETTA : (Erélyesen kiszabadítja magát. ) Én azt hiszem, csakugyan képes lennél . . . ARLEKIN : (Jelentősen. ) Meghiszem, hogy képes ! ZERBINETTA : (Végigméri egy pillantással és inkább magának. ) Elgondolom, hogy vannak nők, akikre éppen ezzel tud hatni. HARLEKIN : És elgondolom, hogy te épp ilyen nő vagy, tetőtől-talpig. ZERBINETTA : (Ismét végignézi. Brighella, Scaramuccio, Truffaldin : jobbról, balról kidugják fejüket a kuliszszák közül. ) Pszt ! Pszt ! Zerbinetta ! ZERBINETTA : (Kiszabadította magát Harlekin karjai közül, előrefut és ugyszólván a közönséghez beszél. ) Férfiak ! Istenem, hogyha célod lenne, hogy csakugyan ellenálljunk nékik, hát miért tetted őket oly változatosakká ? NÉGYEN : Azt a harapós nőt hagyjuk Bánatára mielőbb, És ha folyton sírni óhajt, Hagyjuk bátran, sírni őt. (Zerbinetta egyiktől a másikhoz táncol, mindegyikkel kedves. ) BRIGHELLA : Harapós nem vagyok, Ha arcod rám ragyog, Csak ennyit kérek én, Ennyit remélek én. SCARAMUCCIO: (Ravasz kifejezéssel. ) Van itt is lombos, Biztató hely sok, Jöjj el csak vélem; Vezetlek én. TRUFFALDIN : (Öregesen, nehézkesen. ) Egy kocsim volna csak, Egy kis gebém, Elvittem volna Azóta én. HARLEKIN : (Diszkréten a háttérben.) Forgassa rájuk A szeme kékjét, Én addig csendben Várom a végét. ZERBINETTA : (Egyiktől a másikhoz táncolva. ) Mindig csak kényszer, Sosem hóbort, Mindig egy rámtörő, Lázas, nagy szó volt. ZERBINETTA : (Táncközben el akarja vesztem egyik cipőjét. Scaramuccio fürgén elkapja a cipőt és megcsókolja. Zerbinetta felsegitteti magának a cipőt vele, eközben Truffaldinra támaszkodik, aki a másik oldalról omlik lábaihoz. ) Ez mily forrón földre szédül ! (Scaramuccionak csókranyujtotta a tenyerét. ) Ennek tűz csap rám kezébül. BRIGHELLA : (Mereven táncol.) Hogyha iriggyé tesz rájok, Hej, de táncolok, de járok, Az imádott báb körül. SCARAMUCCIO : (Szintén táncol.) Minket iriggyé tesz rája, S mindegyikünk De szépen járja, Hej, az édes nő körül. TRUFFALDIN : (Szintén táncol.) Okkal-móddal hat reájok, Egymás ellen mind kajánok, Ő csak nézi és örűl ZERBINETTA : (Táncol.) Hogyha iriggyé lesz rájok, Hej, de járja azt a táncot Az imádott nő körűl. (Mialatt a három férfi táncol, Zerbinetta hátrafelé Harlekin karjaiba dobja magát és sietve eltünik vele. ) TRUFFALDIN : Kis kacsó! SCARAMUCCIO : Kis cipő ! BRIGHELLA : Kis mosoly HÁRMAN : (Körülnéznek és egyedül találják magukat.) Igy tudtul adta, Édes, drága nő, Jöttömet várja Döntött már, - én Leszek a párja. (Mind a hárman lopva a kulisszák közé osonnak, aztán rögtön megjelenik jobbról álarccal Scaramuccio, és körül tekintgetve, jobb felé kutatja Zerbinettát. Ugyanígy jön balról álarcosan Brighella ; halkan, egyaránt buta és ravasz arccal ő is kutatja Zerbinettát, majd jobbra fordul és ott a visszaforduló Scaramuccioval ütközik össze. Truffaldin, szintén álarcoson, abban a pillanatban lép elé a bal sarokban, mikor Brighella az első lépést teszi jobbra. Ő is beleütközik a másik kettőbe. Mind a hárman a középen támolyganak. Ezalatt magukban suttognak. ) HÁRMAN : Pszt ! Hát hol van ő ! Hol is lehet ? Ez kellemetlen ! Ám nem ismertek reám ! ZERBINETTA : Hogy egy szív már meg sem Érti önmagát HARLEKIN : Milyen bájos, milyen finom ! HÁRMAN : (Egymásra néznek és hirtelen megértik a helyzetet. ) Ajjaj, ajjaj ! ZERBINETTA : Karcsu kis kéz, drága ajk, HÁRMAN: Ajjaj, ajjaj ! ZERBINETTA és HARLEKIN : Karcsu kis kéz, drága ajk, Mely egy édes. láncba hajt ! HÁRMAN : Ajjaj, ez ő ! Az átkozott, a bajtevő (A három legény dühösen és szomoruan táncol. A szinpad egy darabig üres marad. Aztán a nimfák szinte egy szerre belépnek lelkendezve jobbról, balról és hátulról. Izgatottak.) DRIÁD : Oly szép, oly drága ! NAJÁD : Egy bűbájos isten ! DRIÁD : És ifju még ! ECHO : És ifju még, és ifju még ! DRIÁD : Egy isten ! NAJÁD : Egy isten ! DRIÁD : Bacchus ! NAJÁD : Egy bűbájos gyermek ! DRIÁD : Hallgassatok rám ! NAJÁD : Rám, csak rám ! DRIÁD : Az anyja meghalt a szüléstől. NAJÁD : Anyja hercegnő volt. DRIÁD : És egy isten szerelme. NAJÁD : Milyen isten volt az ? ECHO: (Elragadtatva. ) Egy isten szerelme! Egy isten szerelme! DRIÁD : És ez a gyermek, - mondom, - Nimfák gondjain nött. ECHO: (Lelkesen.) Nimfák gondjain nőtt ! Nimfák gondjain nőtt ! NAJÁD : Nimfák közt, drága isten-fiu ! HÁRMAN: Oh, mért nem mi dajkálhattuk őt! DRIÁD : Ugy nőtt, mint a láng a szél előtt. NAJÁD : Nem gyermek többé : délceg legény ! DRIÁD : Zúg a tenger, ő száll a hajóján. NAJÁD : Élen a rúd, és zúdul a szél. DRIÁD : Ő a rúdnál KETTEN : Bátran állja NAJÁD : Száz kalandok várnak rája ! DRIÁD : Kalandok? Hisz már az a Circe . . . NAJÁD : A parthoz áll a hányott hajó, A parton az ő háza áll. Éj van és fáklyák . . . DRIÁD : Kikapja a szót a szájából. Circe lent áll és várja őt, Asztalához hivja meg, Ád ételt, - és az italt ! NAJÁD : A bájitalt ! A bájos ajknak ! ECHO : A bájitalt, édes mérget szép pohárba ! DRIÁD : Mindhiába, mindhiába ! Gőgös kézzel, mint szokása, Lábhoz inti őt a nő, - Bájitalnak nincs varázsa, Nem lett, nem lett állat ő ! HÁRMAN: Bájitalnak nincs varázsa. Nem lett, nem lett állat ö ! DRIÁD : Mint a márvány, olyan sápadt, Néz és áll a látomás, Rendületlen, változatlan, Ifju isten, semmi más. NAJÁD : (Bekiált a barlangba. ) Ariadne ! DRIÁD : (Ugyanugy. ) Ariadne ! NAJÁD : Alszik ? DRIÁD : Alszik ? ECHO : Rendületlen, változatlan ! DRIÁD : Nem, már hallja ! NAJÁD : (Ariadnénak jelentve. ) Egy bájos gyermek ! ECHO : Változatlan ! Egy isten ! DRIÁD : Egy bájos gyermek ! NAJÁD : Már jő. DRIÁD : A barlangba. Még a Circe asztalánál Volt ő tegnap ifju vendég Izlelvén a bájitalt. ECHO : Mindhiába ! Egy gyermek ! NAJÁD : És ma itt van nálunk már ! Hallod, Ariadne? DRIÁD : Egy isten ! Hallod, Ariadne ? (Felhangzik Bacchus szava. Ebben a pillanatban, mintegy varázslattól elhivatva, Ariadne figyelve lép ki a borlangból. A három nimfa figyelve lép kissé távolabb. Bacchus megjelenik egy sziklán, alakja a nők számára még láthatatlan. ) BACCHUS : Circe, Circe, hallasz-e engem ? Én rajtam nem fog a varázs, Ám jönnek mások hozzád, Azokkal mit csinálsz ? Circe, ment vagyok tőled ! Lásd : élek, mosolyom lágy, Circe, Circe, mely rám uszított, Mi volt a vágy ? ARIADNE : (Halkan maga elé.) Átzeng a régi kínon és átjár régi bút, A szívben mélyre nyúlt. NIMFÁK : (Halkan, bátortalanul.) Hangok, hangok, édes szózat, Pompás madár, dalolj nékünk, Zengő hangod életkeltő, És minékünk üdvösségünk ! BACCHUS: (Aggodalmasan, kedvesen. ) Nem ártott meg varázsod, Nem lettem semmi más De mért fut a véremen által Egy fülledt, lágy bódulás ? Mint állat, amely a virágok Levétől esztelen . . . Circe, talán a szándék Beteljesűl velem ARIADNE : (Mint az előbb.) Küldötte halálnak, bübájos a hangod ! Égő vérnek balzsam És szunnyadás a szíven. NIMFÁK : (Halkan, mivel Bacchus hangja - ugy látszik - elnémult.) Hangok, hangok, édes szózat, Pompás madár, dalolj nékünk, Zengő hangod életkeltő, És minékünk üdvösségünk. BACCHUS: (Boldogan, mint egy bájos gunnyal. ) Circe, Circe, ment lettem tőled ! Circe, lásd, Nem fog meg engem varázs. Circe, ment vagyok tőled ! Látod, a mosolyom lágy még. Circe, Circe, mely rám uszított. Mi volt a vágy ? ARIADNE : (Behunyja a szemét, kezét a bűbájos hang irányába emeli.) Ne terheld éjszakára, Tulbő dús gyönyörrel Én fáradt lelkemet ! Ki rád várt réges-régen, Végy engemet ! (Bacchus eléje lép. Ő hirtelen rémülettel fedi el az arcát.) Theseus ! (A nimfák mély meghajlással erre-arra elszélednek. ) Nem, nem, A szép és csendes isten ő. Te hű követ, Köszöntlek téged, szentet ! (Mélyen meghajlik. ) BACCHUS: (Viruló fiatalsággal, nagyon gyöngéden. ) Te bájos asszony, Az istennője vagy tán e helynek? S e barlang tán a házad itt ? És ezek tán szolganőid ? Énekelsz tán a rokka mellett? Az idegent magadhoz hívod, S benn kínálod őt, Hogy bájitalt igyék, forrót és édeset?. És ah, kí nálad él, átváltoztatod azt? Ó jaj, tündér vagy te is, bájoló? ARIADNE : (A halálra való elszántságában gyöngéden. ) Ebből semmit sem értek, Uram, tán próbának vetsz alá ? A lelkem dúlt, Sokat hevertem vigasztalan. Itt élek én és várlak téged, Senki mást, Már annyi napja ! Hogy mióta, Ó magam sem tudom. BACCHUS : Hogy ? Ismersz te engem ? A jöttömet egy névvel üdvözölted. ARIADNE : Nem, nem, nem te vagy az, Olyan zavart vagyok. BACCHUS: Ki vagyok hát ? ARIADNE : (Meghajtja a fejét.) Óh, tudom én : úr a sötét hajón, Sötét, nagy uton jársz. BACCHUS: (Bólint.) Van egy hajóm, csakugyan így van. ARIADNE : (Kitör.) Vigy el magaddal ! Vidd el ezt a szívet innen ! Hisz itt már semmi jóra nem való. BACCHUS: (Szelíden.) Egyszóval a hajómra vigyelek el ? ARIADNE : Mit kérdezed ? Én kész vagyok. Próbát teszel talán ? (Bacchus rázza a fejét. Ariadne elfojtja rettegését. ) És hogy változtatsz át ? A kezeddel ? Vagy a botoddal ? Mondd ! Vagy talán egy bájital, Amelyből inni kell ! Előbb bájitalt mondtál. BACCHUS: (Ariadne látásán álmodozva. ) Én . . . bájitalt mondtam . . . Már így van, nem tudom. ARIADNE : (Bólint. ) Ott így van, tudom én, Ott az nálad ! Ki ott időzhet, mindent elfelejt. A szónak, a lélegzetnek ott vége van. A szív pihen, s nyugtát nyugossza ki, Ott nincs könnyfárasztott lélek, Kinek mi fájt, azt ottan elfeledte Nincs innen semmi odaát, tudom. (Behúnyja a szemét, Bacchus ünnepélyes és nagyon izgatott. ) BACCHUS: Ha vagyok isten, ha isten szült, És ha anyámat a láng vitte el, Mikor a lángban apám jött el érte, Ha bírtam a Circe bájitalát, Mert csodatévő balzsam, meg éter, És nem földi vér folyik ereimen át, - Halld meg, lény, ki előttem állsz, Hallgass rám, ki halni mégy Korábban hal meg az égen a csillag, Mint hogy te halsz meg A karjaimban ! ARIADNE : (Önkéntelenül visszaijed a hang erejétől.) Ez volt a bűvös szózat : Óh, ily gyorsan ! Vissza már nem lehet ! A feledést csak így adod Egy perc alatt ? Elszáll-e tőlem minden? A csillag is? Az ég is? Önnönlényem ? Mind, ami fájt, most annak mindig Mindörökre vége ? Ah ! (Sóhajt, lélegzete mintha elfogyna. ) Más nincs Ariadnéból, Mint egy sóhaj ? (Ariadne leomlik, Bacchus felfogja. Minden eltünik, csillagos ég borul kettejükre. ) BACCHUS : (Inkább elragadtatva, semmint hangosan. ) Azt mondom én Csak most kezdődik voltaképp Az életünk (Megcsókolja. ) ARIADNE : (Kibontakozik, öntudatlan csudálkozással értelmetlenül. ) Itt volt a föld a mellemen ? És nézd, már nincs itt. Tovafujtad? (Gyermekes félelemmel a barlangra mutat. ) Itt bent feküdt az eb az almon, A férgei közt ; a földön nyúlt el, S a férgek nem voltak árvák, csak ő. BACCHUS : Most dicsőül kínod, fájdalmad kéje Mindakettőnk szívében át ! ARIADNE : Te túlvilági lény ! Te varázsló ! (Ismét, mintegy rettegő gyermek. ) Mintha ott a köntösöd árnya mélyén Én jó anyám szeme nézne rám ! Országod ilyen szép? Ah, ilyen áldott ? A földi léttől ennyire ment ? BACCHUS : Magad vagy, hidd el, ment csak tőle, Varázslónőm nekem ! ARIADNE : Át már menni nem kell? Már meg is jöttünk ? Óh, hogy lehetett ez? Már át is értünk ? Barlangom díszes, drága, mély, Templomnak áll, ahol éltem, S helyem benne büszke oltár ? Te áldott, áldott bűvölö, te szent ! BACCHU S: Mindent te tettél ! Más voltam s más vagyok teljesen ! Az isten lángja, az éber bennem Nagyszerű lényed általfogni ! Kinyújtja testemet hatalmas tűz! És itt a barlang . . . engedj . . . A bánatod sötétjét Hadd vonjam mély És bűvös kéjnek ránk ! (Felülről lassan baldachin ereszkedik rájuk, bezárva őket. ) ARIADNE : (Bacchus karjaiban. ) Mit fogsz most énbelőlem át? És forró lélegzete szádnak Mit fog el belőlem, Ki nem is élek már? Mondd, óh, mi maradt belőlem ? Mondd, mi lesz most Ariadne ? Óh, tartsd meg nékem, Tartsd meg fájdalmamat ! ZERBINETTA: (Kilép a kulisszák közül és a közönséggel szembe fordulva, válla fölött legyezőjével visszamutat Ariadnéra és Bacchusra. Halkan és diszkréten és kecses diadallal : ) És ha jő az újabb bálvány, Választásunk semmi nincs. Nincs . . . (Ismét eltünik. ) BACCHUS: (Immár láthatatlanul.) Rád vágytam csak mindenen át ! Más voltam és más vagyok teljesen ! ARIADNE : (Láthatatlanul. ) Óh, tartsd meg nékem fájdalmamat ! Csak nálad légyen Ariadne már ! BACCHUS: Fájdalmad által lettem dús, Most kinyújtja testemet hatalmas tűz ! Korábban halhat meg égen a csillag, Minthogy téged halni hagyjalak ! (A baldachin bezárul. ) FÜGGÖNY.