R. ZANDONAI Francesca da Rimini SZEMÉLYEK Guido da Polenta gyermekei: Francesca Szoprán Samaritana Mezzoszoprán Ostasio Basszus Malatesta da Verucchio gyermekei: Giovanni Bariton Paolo Tenor Malatestino Tenor Francesca udvarhölgyei: Biancofiore Mezzoszoprán Garsenda Szoprán Altichiara Alt Adonella Szoprán Smaragdis, rabszolgalány Mezzoszoprán Ser Toldo, jegyző Tenor Kobzos Tenor Szerszámíjász Tenor Toronyőr Tenor Zsoldosok, zenészek, udvarhölgyek. Történik Ravennában és Riminiben a XIII. század végén. ELSŐ FELVONÁS Udvar Polenta urainak várában. Rácsszerűen áttört márványkerítésen túl napfényes, virágzó kert. Fent oszlopos folyosó húzódik, amely jobbra főúri lakosztályokba vezet és karcsú pillérei közt kettős kilátást enged. Jobbra tágas kapu, mellette alacsony vasrácsos ablak, amelynek résein át boltíves folyosókkal keretezett másik nagyobb udvar látszik. A lépcső mellett bizánci stílben faragott kőmedence, tele földdel, mint valami nagyobb virágcserép, benne nyíló rózsák. ELSŐ JELENET Látszik, amint a frájok kihajolnak az oszlopfolyosók könyöklőjén, azután lefelé jönnek a lépcsőn. Kíváncsian mutogatnak a kobzosra, aki nyakába akasztott muzsikaszerszámával áll ott és ócska kabátfélét tart a kezében. GARSENDA Adonella, Adonella ! Lent az udvaron! Biancofiore, itt a kobzos! Végre megjött! BIANCOFIORE Dalolhatna egy nótát. ALTICHIARA Hahó, te vagy az Gianni ? . . . A KOBZOS Ó kegyes úrnők . . . ALTICHIARA Te vagy-az, Gianni, Akit régóta várunk Bolognából? Gian Figo? GARSENDA Avagy tán Gordello di Ferrara? KOBZOS Ó kegyes delnők, instálnék . . . GARS Mi kéne, tán szalonna? KOBZOS Instálnék szépen egy rőfnyi vörös posztót. ADONELLA: Ez bolonddá tart minket. Legyünk résen. BIANCOFIORE Te vagy-e, Gianni, szólj hát! ALTICHIARA Ó Biancofiore, nézd csak ezt a gúnyát! Milyen furcsa kurtaszárú kacabajka (nevet) GARSENDA Ó, Adonella, látod-e Talán egyéb sincsen rajta csak nadrág. BIANCOFIORE Nézd csak, nézd, Altichiara, Mit tart kezében ! ALTICHIARA Egy régi módi dolmányt GARSENDA Nem, nem, egy romagnai felleghajtót. ALTICHIARA Úgy, akkor hát te Gordello vagy, nem Gianni ? ADONELLA Biz' én zsidónak nézem. ALTICHIARA Mi vagy? Kalmár vagy kobzos? ADONELLA Mondd meg, mit árulsz? Rongyot-e vagy nótát? BIANCOFIORE Ne ingereld, te csúfondáros szájú, Majd meghalljuk, hogy tud-e énekelni. Hej, hallod-e, kobzos! Énekelj nékünk! Mulattass minket dallal ! Úrnőnk, Madonna Francesca Tud egy szépet, így kezdődik: „A szerelem varázsa Szívem megbabonázza." Tudod-é ezt? KOBZOS Elzengem néktek, Hogyha adtok egy kis posztót. ALTICHIARA Mit akarsz, hé, azzal a vörös ronggyal ? ADONELLA Mondom, csúfot űz vélünk. KOBZOS Hálás lennék tinéktek, Ha kegyesek lennétek Megfoltozni a gúnyám. BIANCOFIORE és ALTICHIARA No, ez nagyszerű tréfa. GARSENDA Jól festene a sárga katufrékod Tűzpiros folttal. KOBZOS Jó nékem úgy is, Tegyétek meg dámák, amire kérlek. Kiszakadt itt a vállán, Meg itt is a könyökén. Ihol é! Két jókora folt kéne. FRÁJOK Majd kifoltozzuk, ne legyen gondod rá, Csak dalolj nekünk szépet. KOBZOS Tudom végig a szép lovagregéket, Miket zengettek rég elmúlt időkben, Amidőn élt még dicső Artus király. Vagy akarjátok tán Tristanról a mondát? S mit művelt Lancelot a bátor S a híres Parzival, a walislandi, Ki egykor itta Üdvözítőnknek szent vérét? És tudok Wigaloisról is meg Gawanról És még sok másról szép históriákat. FRÁJOK Itt jó dolgod lesz, kobzos! Szépséges úrnőnk, Madonna Francesca, Az boldog, ha ilyet hallhat. Jöjj hozzá, ne félj, Ő bőkezűen megjutalmaz. KOBZOS Csak adjatok egy rongyot. GARSENDA Minő rongyot? KOBZOS Egy rongyot, Egy skarlátpiros foltot, amit kértem. ADONELLA Ej, meghiszem azt, kapsz végszámra tőle. Mert tudd meg: jegyben jár. Nőül kérte atyjától egy Malatesta. GARSENDA, ALTICHIARA és BIANCOFIORE De énekelj addig is ! Már alig várjuk! (Mindnyájan összebújnak és előrehajolnak, hogy egy szót se szalasszanak el a „tartalom"- ból, amit a kobzos a nótái előtt elmond.) KOBZOS Miképpen küldé Morgana Ártus királynak a pajzsot, mely előre megjósolá néki a vitéz Tristan s a szépséges Isolda nagy szerelmét. És miképpen ivott Isolda Tristannal együtt a bájitalból, melyet anyja, Lotta őnéki s Marke királynak szánt és miként halt e bűbájos italtól a két szerelmes szomorú halált. (A férfiak figyelnek. A kobzos előjátékot pendít meg a kobzán, azután dalolni kezd.) KOBZOS „Midőn virradt a hajnal, Elhagyta nyomban jó Marke úr És Tristan nyoszolyáját." OSTASIO hangja (a háttérből) Tudja meg az a rabló, én üzenem, Hogy a két kezem az ő gaz Vérétől fog ázni. GARSENDA, BIANCOFIORE, ADONELLA, ALTICHIARA Itt jön nemes Ostasio, Menjünk! Fussunk! (A frájok szétrebbennek. Viháncolva szaladnak fel a lépcsőn s eltűnnek a folyosó oszlopai közt.) KOBZOS Ó kegyes delnők! Ne feledjétek el a rongyos gúnyám S a piros foltot. GARSENDA (kihajol a loggián) Jöjj kilenc óra tájban, Akkorra kész lesz. MÁSODIK JELENET Belép Ostasio de Polenta a nagy kapun át, Ser Toldoval. OSTASIO (nyakon csípi a rémült kobzost) Mit csinálsz itt, te kófic? Mit karattyoltál itt a nőkkel? Nos válaszolj ! A gazdád talán Paolo Malatesta? Szólj, ne hápogj ! KOBZOS Megkövetlek, ne markold úgy a torkom. Jaj ! OSTASIO Valld be, hogy Paolo úrtól jöttél. Ne csalj meg! A nőkkel sugdolóztál. Mit mondtál nekik? Biztosan Paoloról hoztál híreket. Valld be tüstént! KOBZOS Nem, nem, uram ! Igen uram! Kit én említék, nem Paolo, Hanem Tristan. OSTASIO Voltál valaha Malatestánál Riminiben? KOBZOS Soha életemben. OSTASIO Így nem ismered hát a széparcú Paolót? KOBZOS Nem volt szerencsém találkozni véle. (El.) HARMADIK JELENET Bosszús, gyanakvó arccal vonja Guido fia a jegyzőt a kőmedence felé. OSTASIO Átkozott fajzat a kóbor lantos népség, Ártalmasabb, mint a pestis Elárasztják Romagnát, mint a sáskák. Folyton pereg a nyelvük, Viszik, hordják a híreket. Hogyha másról rosszat mondhatnak, Könnyebb a lelkük. Ha e kobzos a Malatesták embere, Akkor Paoloról már mindent tudnak ezek a lányok. Ser Toldo, nem sokra mennék akkor a csellel, Melyet tanácsoltál s mely bölcsességedet dicséri. SER TOLDO Sokkal hitványabb öltözéke volt, Semhogy azt hihetném róla, Hogy oly dús és délceg lovagot szolgáljon, Amilyen Paolo, Aki pompásan öltözteti népét. De azért jól tette, hogy befogta a száját. OSTASIO Nem lehet pillanatnyi nyugtunk, Míg nyélbe nem ütjük azt a házasságot. Én félek, Ser Toldo, ennek a dolognak Nem jó vége lesz. SER TOLDO Önnek tudnia kell jól, Hogy mily nagyravágyó És hogy a büszkesége szertelen. Ha ő meglátja majd Gianciottot. A púpos hátát, csúf arcát, Kegyetlen, ördögi szemforgatását, Még mielőtt a házassági szerződés Kezeink közt lenne, Sem az apja, sem ön, se senki más Nem fogja rávenni, Hogy hozzá feleségül menjen. Nos, ha önnek oly nagyon Szívén fekszik ez a frigy, Akkor más utat nem látok, Hogy elérhesse célját, Mint azt, amit javallék. S mivelhogy Paolo Malatesta, Bátyja, Gianciotto képviseletében, Helyetteseképpen Megkéri nőül Madonna Francescát, Úgy kell intézni Hogy Paolót higyje jegyesének, Aztán jöjjön a menyegző, Mielőtt rájön a csalásra. OSTASIO Igazad van, belátom Ser Toldo. Nem lehet tovább tétovázni. Atyám megjön estére Valdoppioból; Igyekszünk, hogy holnapra minden készen álljon. SER TOLDO Jó lesz. OSTASIO De most már indulnunk kell, Ser Toldo, Paolo Malatesta vár ránk. (Mindketten el.) NEGYEDIK JELENET A felső szobákból a frájok éneke hallatszik. ASSZONYOK KARA Ó Jaj! Ó jaj! (Látni, amint Francesca és Samaritana kijönnek a szobákból és egymáshoz simulva, egymást átkarolva végig mennek a folyosón.) Ó jaj ! Szívemben érzem Szerelem nagy hatalmát. Ő jaj! Ó jaj! Ó jaj szép szűzi álmom Keserű búra vált! FRANCESCA Hogy sir dalukban Ámor! (Kissé hátra hajtja fejét, hogy legyeztesse magát a könnyen libbenő melegen áramló dallam szellőjétől.) ASSZONYOK KARA Ó jaj! Ó Jaj! Ó jaj ! Gyötri a keblem Kegyetlenül a hő vágy. (Francesca kivonja karját a húgáéból, kissé eltávolodik tőle, mintegy szabadulni akarva, azután megáll, mialatt húga lefelé indul a lépcsőn.) FRANCESCA (merengőn) Mint a bujdosó csermely A föld alatt fut láthatatlanul Úgy jár tétován lelkem. ASSZONYOK KARA Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj ! Szép szűzi álmom Keserű búra vált! SAMARITANA (hirtelen aggodalommal simul nénjéhez) Francesca, hová mégy el? Ki visz el tőlem? Drága nővérem hallgass énreám, Ne menj mellőlem el még, El ne hagyd e jó meleg otthont, Ne menj el tőlem messze idegenbe ! Szeretném tovább is Megvetni melletted kis ágyam, Hogy lélekzeted halljam! FRANCESCA Ah, szavad felriaszt Ő eljött értem! SAMARITANA Ki? Ki rabol el tőlem? FRANCESCA Ő jött értem, kis húgom. SAMARITANA Nincs neki neve, nincsen arca, Ismeretlen előttünk. FRANCESCA Vagy lehet: én már láttam. SAMARITANA Te? Hol? Hisz nincs egy perced énnélkülem, Egy lélekzésed. Egész életünk egymás mellett folyt le. S hol, mikor láthattad volna őt, Hogyha én nem? FRANCESCA Csillapodj kicsi drágám, Fehérszárnyú gerlém ! Miért bántja lelked nyugtalanság? Béke légyen véled ! Egy nap, mely tán már nincsen távol, Elhagyod te is enyhe fészkünk S akkor soha többé nem foglak látni, Amint hajnalban mezítláb futsz az ablakhoz, Nem láthatlak majd soha félig hunyt szemmel Álmatag a hűvös virradatban, Ó fehér szárnyú gerlém S nem hallom hangod csengettyűjét: (Egész halkan, finoman.) „Francesca, már csillog a hajnalcsillag És csipognak az ólban a pelyhes csirkék (A frájok kijönnek a szobájukból és megállnak a világos folyosón, hogy a szemközti kertbe kukucskáljanak.) És meg kell halni, Ah, meg kell halni halállal ! És elfut az idő, elfut örökre. SAMARITANA Élni kell tovább, Élni kell nálad nélkül S elfut az idő, elfut örökre! Ó, Francesca, oly halálosan sebzed a szívem, Nézz rám, remegek minden porcikámban. BIANCOFIORE (a folyosóról) Madonna Francesca! GARSENDA Jöjj, Madonna Francesca ! FRANCESCA Ah, ki szólít? FRÁJOK Sietve jöjj, de gyorsan! Ó jöjj! a vőlegényed most megy erre! BIANCOFIORE Most megyen az udvarunkon által ! FRÁJOK Nézd, nézd, Madonna Francesca ! Jöjj gyorsan, ó nézzed, ó nézzed! (Guido leánya szinte repülve fut fel a lépesőn, Samaritana utána indul, de megáll csüggedten, fulladozva.) GARSENDA (mutatja Francescának az ifjút, Francesca előrehajol, hogy jobban láthassa) Ó boldogság ! Ó boldogság ! Ily szép és délceg lovag nincs több a földön! ADONELLA Mily büszkén jár! Mily karcsú, milyen fejedelmi termet! BIANCOFIORE A foga milyen hófehér! Láttál valaha ilyet? Láttál valaha ilyet? GARSENDA (nagy páthosszal) Ó százszor boldog a lány, Kit elbódít égő csókkal! FRANCESCA Legyen csönd már ! ADONELLA és ALTICHIARA Tovatűnt által a csarnokon. FRANCESCA Szót se többet, egy szót se! (Francesca megfordul és mindkét kezét arcára tapasztja. Mikor ismét elveszi, átszellemültség látszik rajta. Előbb lassan jön lefelé a lépcsőn, azután hirtelen nekiiramodik, mintha karjai közé akarna rohanni lent várakozó húgának. A frájok közben csoportosulnak a folyosón.) FRÁJOK Ó dús gyümölcsű pálma ! Ó lelkem bűvös álma ! Mit tegyek ó én árva? (Francesca, mialatt húga szorosan magához öleli, hirtelen könnyekre fakad.) ALTICHIARA Madonna sir ! ADONELLA Mi bántja? Miért sir? BIANCOFIORE Mert szíve majd meghasad a boldogságtól. GARSENDA, ADONELLA, ALTICHIARA Kegyetlen nyíllal szíven sebezte Ámor! GARSENDA Szépsége mellett nem halványul el Malatesta! (A frájok szétoszlanak a folyosón, néhányan a szobákba vonulnak, majd ismét előjönnek. Mások lesbe állnak. Halkan beszélnek, lépteik zajtalanok. - Francesca felemelte könnyáztatta arcát, amelyet egyszerre mosoly derít fel.) SAMARITANA Ó Francesca, Francesca, Lelkemnek lelke, Kit láttál, ó mondjad, Kit láttál, ó mondjad? FRANCESCA Kit láttam, kérded? Ah, kis húgom vigy innét engemet, Vigy el magaddal, Karolj át jó puhán, simogass lágyan! Menjünk a szobádba drágám, Az ablakodat zárd be, Úgy vágyom hűsre, csöndre. Egy korty vizet adj innom És fektess le hófehér nyoszolyádra. Terítsd rám kérlek a fátyladat És hallgattasd el ezt a lármát, Lelkem vad zűrzavarát csöndesítsed. GARSENDA (kirohan a folyosóra) Megjött ! Megjött ! Madonna Francesca ! A kerti úton ! FRÁJOK Ott jön már a vőlegényed! (Biancofiore, Adonella, Altichiara és más frájok kíváncsian, örvendezve jönnek. Mind ünnepi koszorút visel a fején és három ugyancsak koszorús homlokú zenészt hoznak magukkal, egy lantost, egy hegedűst s egy fuvolást.) FRANCESCA Nem! Nem! Ti lányok gyorsan, Ti lányok útját állni, Hogy föl ne jöjjön, Induljatok gyorsan S mondjátok néki, Köszöntöm őt, köszöntöm százszor! FRÁJOK Itt van ő ! Itt van ő ! ASSZONYOK Itt a házban ! Itt a házban ! (Húgának ösztökélésére Francesca felfelé indul a lépcsőn, egyszerre egészen közel pillantja meg Paolo Malatestát, aki a márványkerítés mellett jelenik meg. Ekkor Francesca mozdulatlanul megáll, míg Paolo a bokrok közt marad állva. Csak a rács van közöttük, mereven, szótlanul nézik egymást. A muzsikusok rázendítenek. A frájok lemennek az udvarba és körben állnak Francesca körül.) ASSZONYOK Ártatlan vadra lesve Nyilas Isten cikázgat, Tavasz erdei árnyán. Fut a vad tőle messze, Keze mégse hibázhat, Ifjú szív lesz a zsákmány. ( Francesca eltávolodik húgától és lassan a kőmedence felé megy. Nagy tűzpiros rózsát szakit le, visszafordul és a rács fölött Paolónak nyújtja. Samaritana lehorgasztott fejjel, sírva indul felfelé a lépcsőn. A koszorús frájok tovább dalolnak.) ASSZONYOK Ifjú szív lesz a zsákmány, a zsákmány. MÁSODIK FELVONÁS Emelt térség egy kerek tornyon, a Malatesták rimini-i várában. Két oldallépcső - tíz-tíz fokkal - a torony legfelső terraszára visz. A kettő közt egy harmadik lépcső csapóajtón át az alsóbb emeletekre vezet. Ide látszanak a derékszögű guelformózatok a mellvédekkel és lőrésekkel. Hatalmas hajítógép szegi fel fejét a ferde rúdon és otromba gerendavázával, kenderből sodort köteleinek kuszáltságával szélesen terpeszkedik el a terrasz egyik felén. Nagy kelevézek súlyos nyilak számára, négyszögletes hegyű hajítódárdák, kővetők s más kötélszerkezetek állonganak szanaszét, csigákkal, hengerekkel, emeltyűkkel és motollákkal. A fegyverekkel és hadigépekkel meredező Malatesta-torony büszkén tekint kifelé a fülledt levegőbe és fejedelmien néz el Rimini városa fölött, amelyből csak a ghibellin-fellegvár zegzugos fecskefark-ormózata látszik a messzeségben. A jobboldali várfalon kapunyílás, a baloldalon szűk csapóajtóval ellátott rés, amelyen át az adriai tengerre nyílik kilátás. Mikor a függöny szétmegy, a toronyőr éppen tüzet éleszt egy gőzölgő katlan alatt. Fúvócsöveit, emelőit, tűznyilait és hajítógránátjait sorba rakta a sáncfal tövében és körös-körül mindenféle csataszerszámot halmozott fel. Fent a terraszon a hajítógép mellett kifelé kémlel egy ifjú szerszámíjász. ELSŐ JELENET A TORONYŐR Üres-e még most is odalent a pázsit? A SZERSZÁMIJÁSZ Oly sima, akárcsak a pajzsom. A TORONYŐR Még senkinek színét se látom ! MÁSODIK JELENET Francesca belép a jobboldali kapun és egészen a boltozatot tartó pillérig megy. FRANCESCA Berlingerio! A TORONYŐR (összerezzen) Ki szólít? Ó Madonna Francesca ! (Az íjász fent elnémultan, mereven nézi Francescát, nekitámaszkodva a hajítógépnek.) FRANCESCA Volt-e idefönn már Messer Giovanni ? A TORONYŐR Nem, nem volt még itt, Madonna! De már várjuk. FRANCESCA (közelebb jön) Nem volt itt más sem? A TORONYŐR Senki eddig, Madonna. FRANCESCA (közelebb lép a csapóajtóhoz, amely a belső toronylépcső végpontja és figyelve hallgatódzik) Valaki közeleg a lépcsőn, Ki lehet vajjon? A TORONYŐR Talán Messer Giovanni. FRANCESCA (a csapóajtó fölé hajlik) Ki van ott? Ki van ott? PAOLO hangja Paolo. (Francesca elhallgat és visszahökken.) HARMADIK JELENET Paolo gyorsan felszalad a lépcsőn és sógorasszonyához fordul, aki visszahúzódott a kőfalhoz. Az íjász ismét elfoglalja leshelyét. PAOLO Francesca! FRANCESCA Paolo, add meg a jelet, add meg bátran. Ne legyen gondod rám, Paolo S hagyj itt maradnom még, Hogy halljam a nyílnak elröppenését. Fejemre tollas ércsisak be szép lenne! Adass egy ilyet, Paolo. PAOLO Majd adatok. FRANCESCA Mondd, mióta vagy újból itthon? PAOLO Ma érkeztem meg Cesenából. FRANCESCA Az arcod halovány lett, Le is gyengültél kissé, úgy látom. PAOLO Orvossággal nem élek, Balzsamfüvekkel nem gyógyítom a testen. FRANCESCA Ültettem én egy plántát, Gyógyvarázsul, abban a kertben, Ahol egyszer jártál aznap, Amikor rajtad az a ruha volt, Amelynek neve: Álság. PAOLO (hidegen) Semmit se láttam És azt se tudtam, hol vagyok S hogy ki vezetett engem amaz úton. Nem láttam csak egy rózsát, Pirosabb volt a vérnél, Mely kiserken egy megsebzett ajkon S fülemben lázasan egy ének zendült. FRANCESCA Másnap szemem látta a hajnalt, De szememet a szégyen S mellemet borzadálynak lidérce nyomta. PAOLO Szégyen és borzadály rajtam is! A hajnal engem sem lelt alva. A béke elhagyta szívem, Mint űzött vad jár Paolo Malatesta, Nincs egy perc nyugta már És nem is lesz a földön. Vajjon hogy fogok meghalni? FRANCESCA Úgy, mint a rabszolga, Ott ama gályán, Mely neveztetik Kétségbeesésnek, Csak várj, majd úgy ér el halálod. (Megkondul Santa Colomba harangszava. Egyszerre felocsúdnak és összeborzadnak. A toronyőr és az íjász, akik nyílpuskák töltésével és gyújtószerszámok elkészítésével foglalatoskodtak, a harangszóra talpraugranak.) FRANCESCA Ah, hol vagyunk, nagy Isten ? A TORONYŐR A jelszó! A jelszó! Megszólalt Santa Colomba harangja! FRANCESCA Ki szólott? mit tesztek? AZ ÍJÁSZ A sáncra ! Tüzelni ! Éljen Malatesta ! A TORONYŐR A sáncra! Tüzelni! Éljen Malatesta! (Az íjász meggyújt egy gyújtónyilat és a városra lövi. A csapóajtón át ordítva, kapkodva egy csapat íjász rohan fel, megtelik velük a szín. Kiki a szerszámát kapja kézbe.) ÍJÁSZOK Éljen soká Malatesta és a guelfek pártja! Vesszen az álnok ghibellin-had s Parcitade ! Vesszen ! Vesszen ! (Az oromfalról tüzes nyílzápor világítja meg a ködöt. Paolo Leveszi sisakját és sógorasszonyának adja.) PAOLO Itt van az ércsisak, mit kértél. ÍJÁSZOK Vesszen! FRANCESCA Paolo! Paolo! (Paolo fölrohan a toronyba. Bozontos feje kimagaslik a munkában sürgölődő zsoldosok közül. Francesca eldobja az ajándékba kapott sisakot és Paolo után fut, a harci zajban nevét kiáltozva.) PAOLO Adjatok egy kézíjat! FRANCESCA Paolo! Paolo! PAOLO Kézíjat vagy egy kópját! (Francesca utat akar nyitni magának az elébe álló íjászok közt. Paolo kézíjat ragadott és az oromfalon állva, nyílt célpontot mutatva, félőrülten lövöldöz.) FRANCESCA Paolo! PAOLO (a sikolyra megfordul és megpillantja Francescát a veszélyes tolongás közepette. Felkap egy pajzsot és azzal védi a nőt) Francesca! El innét! (Letuszkolja az egyik oldalsó lépcsőn. Francesca kikandikál a festett pajzs alól, hogy lássa sógorának sebből vérző, szép arcát ) Őrültség itt maradnod! FRANCESCA Te vagy őrült! Te vagy őrült! PAOLO Nékem úgy is meg kell halnom! FRANCESCA Ámde nem ma még, még nem ütött az órád. (Paolo eldobja a pajzsot és lövésre tartja az íjat. - Az íjászok lesietnek a baloldali lépcsőn és íjaikat a lőrésekre tartják. Vészes harangzúgás. Távoli trombitaszó.) PAOLO De itt az óra. Te halljad a vég-sóhajtásom, Kezeiddel vedd fel a porból A törzsemről lehullott főmet. (Szilaj mozdulattal a ráccsal elzárt ablakréshez vonszolja a nőt és kezébe adja a rács felvonására szolgáló kötelet.) PAOLO Most húzd te föl a rácsot! (Paolo összemarkol egy csomó nyilat és Francesca elé veti. Azután íjára nyilat helyez. - Francesca a kötéllel felvonja a rácsot. A nyíláson át az alkonyi fényben úszó tengert látni. Paolo céloz és lő.) ASSZONYOK Ó ! Ó ! Ó ! Ó ! FRANCESCA Nem engedem le többé ! Ebben a harcban Az Isten ítélkezik tűzzel-vassal. Testvérem az Úrban, Az álnokság rút foltját, Mely lelkedet nyomja, Mossa le megbocsájtó, forró szerelmem! (Kezében tartva a megfeszült kötelet, letérdepel és imádkozás közben tágra nyílt szemekkel mered Paolo védetlen fejére.) (A fölvont rácson át szabad kilátás nyílik a napfényes tengerre. A nemes íjász sűrűn tölti fegyverét és szakadatlanul nyilaz. Az ellenfél nyilai többször átsüvítenek a résen, visszacsapódnak a szemközti falról és ártalmatlanul hullanak a földre. Kegyetlen félelem torzítja el az imádkozó nő arcát. Színehagyott ajkai alig hallhatóan rebegik az imát.) FRANCESCA Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod . . . (Paolo, miután ismét kilőtt néhány nyilat, egyszerre különösen élesen céloz, láthatóan azzal a szándékkal, hogy mesterlövést tesz. Azután elpattantja az ideget. Ellenséges lárma hallatszik.) PAOLO Ah! Ugolino! Tedd el ezt éjtszakára! ÍJÁSZOK Ah Messer Ugolino épp most zuhant le a lóról És szörnyethalt. Victoria! Victoria! (Sürgés-forgás az íjászok csapatában. Néhányan halottakat és sebesülteket cipelnek le a csapóajtón keresztül. - Paolo Malatesta fejét nyíl súrolja, úgy hogy sűrű haját is felborzolja. Francesca felsikolt és elereszti a kötelet. Felugrik, kezei közé fogja sógora fejét, úgy keresi haja közt a vélt sebet. Mégjobban megrémül, látva, hogy Paolo arca az ő érintésére halálsápadt lett. A kézíj a földre esik.) FRANCESCA Ah ! Paolo ! Paolo ! M i történt veled, Paolo ! Paolo ! Paolo ! Fejed vértelen, Csöppnyi vér nem szivárog homlokodról És mégis, mintha haldokolnál. Paolo! Paolo ! PAOLO (lihegve) Nem, nem halok meg, Francesca. Nem sebesültem én meg. FRANCESCA Hála néked Isten! Hullj le térdre PAOLO A te tiszta lágy kezed ért csak hozzám S ez érintés a lelkem ketté hasítá, És megtört benne minden kitartást. FRANCESCA Hullj le térdre ! PAOLO Elemésztő vágyam nem bírom elfojtani többé. FRANCESCA Hullj le térdre és adj hálát a Mindenhatónak! PAOLO Oda a hősiesség, Mellyel vérteztem lázban égő szívem S a feledésbe zártam Minden csábját a bűnös szerelemnek. FRANCESCA Ah, szerencsétlen ! Ez a veszted ! Mondd azt, hogy őrült vagy, Mondd azt az ég szerelmére És hogy boldogtalan lelked nem hallja A szörnyű szót, mely elröppent ajkadról. (A toronylépcső ajtajában megjelenik a sánta. Tetőtől talpig páncélban van, kezében szárd lándzsát tart. Felbiceg az utolsó lépcsőkön, felérve magasra tartja szörnyű dárdáját, durva hangja túlharsogja a harci zajt.) NEGYEDIK JELENET ÍJÁSZOK Éljen! Éljen! Éljen! Giovanni Malatesta! Éljen ! Éljen ! Éljen ! Éljen ! GIANCIOTTO A mennykő csapjon belétek, nyomorult népség, Legszívesebben a folyóba dobnálak, Ahányan vagytok, rongylelkű fattyak. Bömbölni tudtok s handabandázni, De gyáva mind s jól hadakozni lusta. Ki állt imént az elrácsozott résnél? (Paolo felveszi eldobott sisakját, fejére ölti és a toronyhoz lép. Francesca felnyitja a csapóajtót, amelyen át jött, a nyílás fölé hajlik és beszól.) ÍJÁSZOK Éljen! Éljen soká a haragos Giovanni! GIANCIOTTO (az íjászokhoz) Silentium ! bár elszáradna a nyelvetek ! Utálom ezt a bőgést ! Rajta, le kell hajítani egy nagy kénköves hordót. Berlingerio! hová lett az öcsém, Paolo? (Smaragdis megjelenik az ajtónyílásban, átveszi úrnőjének halkan suttogott parancsát és eltűnik. Francesca a küszöbön marad.) PAOLO Itt vagyok, mit kívánsz, Giovanni? Én voltam ott az imént az elrácsolt résnél. GIANCIOTTO (a zsoldosokhoz fordul) Úgy nem is célozhat más, csak egy nemes Malatesta, Vegyetek példát őróla, ti szájhősök! (A rabszolgalány kancsóval és kehellyel tér vissza. Francesca az ajtótól férjéhez lép. Gianciotto öccse felé sántikál.) GIANCIOTTO Paolo! Jó hír hozóját lássad bennem! (Meglátja nejét, hangja egyszerre ellágyul.) Francesca ? FRANCESCA Üdv néked, üdv hős férjem, Aki hirdeted, hogy győztünk ? (A sánta hozzá megy és megöleli.) GIANCIOTTO Ó drága nőm, mondd hogy kerülsz e borzadályos helyre ? FRANCESCA (elhárítja az ölelést) Szomjúság gyötörhet téged. GIANCIOTTO Úgy van, szomjazom. FRANCESCA Smaragdis, adj bort! (A rabszolgalány hozza a korsót és kelyhet. ) GIANCIOTTO (meglepetten, örömmel) Ez mit jelentsen, Hogy gondoltál a szomjúságomra, drágám, Én jó hitvesem! (Francesca bort tölt a kehelybe és férjének nyújtja. Paolo oldalvást áll és némán ügyel a tűzhordót előkészítő zsoldosokra.) FRANCESCA Vedd és idd ki ! Ó chiosi termés - GIANCIOTTO Előbb te ízleld meg, Francesca! (Francesca hörpint a kehelyből.) GIANCIOTTO Mily gyönyörűség viszontlátni bűbájos arcod, Ha elcsittult a hadvész És a te kezeidből kapni Egy telt kehely pompás ó-bort S azt kiinni egy kortyra ( kiissza a kelyhet) így ! Felvidul a szív, a lélek. És Paolo! jöjj hát. Nem vagy-e szomjas? Hadd a tüzes hordót, Itt a lángoló serleg. Asszony, töltsd csordultig tele a kelyhet S ízleld meg bíbor ajkaiddal Köszöntés-képpen s hogy érje tisztelet Minden íjászok legkülönbikét. FRANCESCA Én már üdvözöltem őt. GIANCIOTTO Mikor? FRANCESCA Miközben harcolt. Hát hajtsd fenékig Paolo ezt a kelyhet, Melyből imént ivott a bátyád. És adjon az Isten jó szerencsét, Kívánom néki s néked, Mint önmagamnak. (Paolo iszik, eközben szeme közé néz Francescának. - Zűrzavaros lárma hallatszik a torony aljáról.) FRANCESCA (a háttérből) Ó szörnyűség! Szörnyűség! Nem látjátok? Malatestino amott, Malatestino! Lobogó fáklyafényben Hozzák aléltan bajnoktársai! Megölték a bitangok! AZ ÍJASZ Szörnyűség ! Szörnyűség ! (Malatestinot sebesülten hozzák fáklyás emberek a toronylépcsőn. Olyan, mintha halott lenne. Sötétedik. - Francesca odasiet, a menethez, amely az egyik oldallépcsőn halad lefelé. Az íjászok abbahagyják dolgukat és némán állnak sorfalat. Gianciotto és Paolo szintén sietnek. Két íjász a vérző ifjút hozza, négyen hosszúnyelű fáklyákat visznek. A sebesültet leteszik egy kötélcsomóra. Gianciotto fiatal öccsének a testét tapogatja és érverését vizsgálja.) ÖTÖDIK JELENET GIANCIOTTO Francesca, nem, még nem halt meg! Még lélekzik és hallom, hogy ver a szíve ! Nem láttad? föléled. Csak eszméletét vesztette el, De már ébred. (Vizsgálja a sebet.) Nem parittyakő érte őt, Kézből dobták! Nincs semmi baj ! (Homlokon csókolja.) Malatestino ! (Az ifjú megmozdul. ) Igyál, Malatestino! (Az ifjú magához tér, megmozdul. ) (Francesca egy korty bort önt a sebesült ajkai közé. Paolo mohón lesi minden mozdulatát - Malatestino megrázza a fejét s mert ettől fájdalmat érez, egyik, még vaskesztyűs kezét a szeméhez akarja vinni. Sógornője megfogja a karját.) MALATESTINO (mint aki hirtelen felriad, szilajon) Meg fog szökni a gaz. Tömlöcünk nem eléggé biztos. Mondom néktek, ki fog szökni könnyen. Apám, adj rá engedelmet, Hogy elvágjam a torkát! Én fogtam őt el. GIANGIOTTO Malatestino, nem ismersz fel engem? Montagna el nem szökhet, Ne tarts attól, hisz lakat alatt van. MALATESTINO Giovanni, ah hol vagyok? Sógorasszony, te is itt vagy? (Ismét felemeli kezét, hogy zúzott szeméhez nyúljon.) Mi van a szememmel? GIANCIOTTO Egy jókora kő érte az arcod. FRANCESCA Nagy fájdalmat érzel? MALATESTINO (talpra áll és fejét rázza) A gaz ghibellin-fajzat kődobása Nem is szabad, hogy fájjon, Kötözzétek be kissé S adjatok még innom. Föl a nyerget ! Lóra, lóra ! (Francesca leoldja főkötője szalagját, azzal kötözi be Malatestino arcát.) GIANCIOTTO Így látsz-e? MALATESTINO Félszemmel épp jól. ÍJÁSZOK (fellelkesülten a bátor ifjú láttán) Éljen a hős Malatestino Malatesta! MALATESTINO Fel a nyerget! Lóra! Lóra! (Malatestino futva el, nyomában a fáklyavivők.) GIANCIOTTO (az íjászokhoz) A hordót! A hordót! Kész van-e minden? (A terraszra megy, hogy vezényelje a hajítógép kezelését.) GIANCIOTTO Hajrá! Hajrá! (Az emberek hörgő kiáltozásokkal kísérik a súlyos tűzhordó lassú felemelését és a hajítógépre való felgördítését. Az oromfalak felett izzó fénybe gyullad a levegő s lassanként az egész égboltot megvilágítja a tömérdek gyújtószerszám.) ÍJÁSZOK Ó! Ó! Ó! Ó! (A hordót elhajítják, hosszú kiáltás.) Viktória ! Győzött Malatesta ! Éljen a guelfek pártja. ASSZONYOK (bentről) Ó ! Ó ! Ó ! ÍJÁSZOK Hadd lángoljon minden! Vesszen Parcitade! (Paolo a toronyhoz megy, ahol újból záporoznak a bombák és gyújtónyilak. Francesca egyedül maradt az árnyékban, keresztet vet, térdre esik és arcával csaknem a földet érinti. A háttérben vakító fény. ) ASSZONYOK (üvöltés) Ó ! (Újabb üvöltés.) ÍJÁSZOK Vesszen! Vesszen! Vesszen Parcitade! Halál rá ! Halál r~ ! Halál rá ! Vesszen! Victoria! Győzött! (A gyújtónyilak szakadatlanul surrognak az oromfalak résein. Vészharangok rohamra konganak. A trombiták túlharsogják a vérző, égő város halálzsivaját.) ASSZONYOK Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! Ó! ÍJÁSZOK Victoria ! (Függöny.) HARMADIK FELVONÁS Díszes lakószoba. A falai kisebb mezőkre vannak osztva, amelynek festményei a Tristan-ének egyes jeleneteit ábrázolják, madarak, gyümölcsök, virágok és mindenféle mozgalmas csoportok közepette. Fönt a falakon girlandszerű fríz fut körül, rajta egy szerelmi dal szavai olvashatók: „Melghio m'é dormire gaudendo, cavere penzieri veghiando". Jobb sarokban dúsan elfüggönyözött ágy. Balra nehéz kárpitokkal eltakart ajtó. Hátul ablak, mely az Adriára néz. A kijárati oldalon két rőf magas kis emelvény muzsikusok számára. Ennek négyszögletű mezőit finom, áttört fafaragványok töltik ki. Az ablaknál olvasószék, rajta kinyitott könyv: Lancelot története. A könyv nagy, hófehér pergamen lapokból áll, amelyeket két, tűzpiros bársonnyal beragasztott deszkatábla tart össze. Mellette nyugágy: párnás padféle, hát- és kartámaszok nélkül, sok tarka vánkossal, amelyek majdnem az ablakpárkány magasságáig halmozódnak, úgy hogy a rajtuk heverő az egész rimini-i parton végig láthat. Kis asztalon ezüst kézitükör áll, arany csecsebecsék, csövek, üvegcsék, zacskók, övek és más holmik közt. A zenészek emelvénye mellett nagy ezüst karos gyertyatartók. Szanaszét kis zsámolyok és lábtámasztó padok. A padló közepe táján egy csapóajtó fogantyúja látszik. Ezen az ajtón át a teremből egy alsóbb helyiségbe jutni. ELSŐ JELENET Francesca a könyv előtt áll és olvas. A háttérben apró zsámolyokon kuporgó frájok egy ágy-kárpit szegélyhímzésén dolgoznak s közben hallgatják a regét. Mindegyik nő gyöngyökkel és aranyfonállal teli üvegcsét visel az övén. Március ifjú napja elönti sugarát a finom vörös lenvásznon s a visszaverődő fényben kigyúlnak a hímzés fölé hajoló leányarcok. A rabszolgalány az ablaknál áll és az eget fürkészi. FRANCESCA (olvas) És Galeotto szóla : „Úrnőm, hallgasd meg ma szegényt!" "Én meghallgatnám" mond válaszul „ezer örömmel; de semmit se kért még ő tőlem". (A frájok nevetnek, Francesca nyugtalanul és bágyadtan heveredik a vánkosokra.) GARSENDA Madonna, vajjon mért volt oly szégyenlős a nagy hős, a bátor lovag Lancelot? BIANCOFIORE Míg a szegény királyi asszonyt vágy emészté, hogy megadja, mit tőle egy szóval se kértek! ADONELLA Mért nem mondta néki „Ha férfi vagy, légy férfi. sóhajtozással nem fogsz célhoz érni". (Nevetnek.) FRANCESCA Adonella, hallgass! Fáradt vagyok ahhoz, hogy fecsegéssel szórakozzam. Smaragdis, látod jönni a sólymom ? SMARAGDIS Úrnőm, nem látom, elrepült. (Francesca az ablakhoz megy s kinéz rajta.) ADONELLA Nem jön az vissza többé. Nem tetted jól, hogy eloldottad láncát. FRANCESCA Menj Adonella, mondd meg a solymárnak: Madaram eltűnt, keresse meg hát minden áron. (Adonella leteszi hímzését és elsiet.) BIANCOFIORE (táncdalra zendít) „Lágy kikeleti széllel Ó könnyű szárnyú fecském Visszaszállasz az óceánon túlról". FRANCESCA Csak így, így, Biancofiore, Csak énekelj, csak énekelj ! (A frájok felállanak és fürgén összehajtogatják a vásznat.) FRANCESCA Hozd ide Simonettot, Biancofiore És ibolyákkal ékesítsd szobámat, Hisz ma ránk köszönt a Március. BIANCOFIORE Szedek néked Madonna ibolyákat. FRANCESCA Hát menjetek, ég áldjon. (Mind el.) MÁSODIK JELENET Francesca, Smaragdishoz fordul, aki még mindig az eget kémleli az ablakból. FRANCESCA Smaragdis, még most se jő? SMARAGDIS Nem jő, Madonna. De ne búslakodj érte. FRANCESCA Ah, Smaragdis, mondd milyen bort adtál nekem akkor este ottan fönt a bástyán, amikor a városban harc dúlt? Miféle bájitalt? SMARAGDIS Úrnőm . . . mit mondasz? FRANCESCA Mintha belékeverted volna a boszorkányok balzsamát, mert akik itták azt a bort, gonosz varázslatba szédültek s azóta sorsom szörnyű gyötrelem. SMARAGDIS (földre veti magát) Tiporj reám ! Taposs agyon ! Fejem zúzd szét, két éles kővel ! FRANCESCA Nem, kelj csak fel. Nem vagy bűnös, Kelj fel szegény Smaragdis, Nem vagy bűnös. Ah megkínzott lelkem! A téboly ne verjen benne fészket! Mily démon üldöz? Mily vad lidérces álom? Ah, megvert az Isten, Ima nem jön a számra. SMARAGDIS Akarod, hogy ide hívjam? FRANCESCA (összerezzen) Kit? Láttad, hogy lóháton ment el a férjem, Messer Giovanni ? SMARAGDIS Igen, láttam, atyjával S Malatestino úrfival együtt. FRANCESCA Én félek tőle! Óvj te meg előle! SMARAGDIS Kitől félsz? hadd tudjam drága úrnőm! FRANCESCA Úgy rettegek, ha látom Malatestinot. SMARAGDIS Tán a sebzett, megvakított szeme ijeszt meg? FRANCESCA Nem, a másik, amelyikkel lát. Olyan rémítő! SMARAGDIS Ő úrnőm, nem szabad elcsüggedned. hallgass énrám. Majd megitatom én őt, Kitől a szíved reszket, A sátánfű levével, Amely mindent feledtet. Titkára megtanítlak. HARMADIK JELENET A szobába szinte berontanak a frájok, néhány muzsikussal. Adonella négy koszorú fehér narciszt hoz, aranyfonálon s egymásba fűzi őket. ADONELLA A muzsikusok itt vannak S majd táncra muzsikálnak, Föl kobzosok és síposok és bőrdudások S ti fortélyos lantpengetők. (Francesca a függönyök közt áll, szótlan, mosolytalan rémületben.) BIANCOFIORE És itt vannak a virágkoszorúk is. (Átnyújtja a fűzért, kecses bókkal.) Ó úrnőnk, légy víg, űzd el mélabúdat ! (Francesca átveszi a virágot. Altichiara az asztalkáról elhozza a tükröt, Francesca arca elé tartja, mialatt az a koszorúkkal ékesíti magát. A rabszolgalány eltűnik az ajtóban.) GARSENDA Az énekhez tánc kell, És ének a tánchoz. Hej, Simonetto, húzd rá! (Az emelvényen elhelyezett muzsikusok előjátékba kezdenek. Adonella megoldja az aranyzsineget és szétosztja a virágot társnői közt, akik magukat felékesítik. De egyet, amelyik - külön tisztség jeléül - két fecskeszárnnyal van díszítve, magának tart meg. Biancofiore egy hálóból négy, festett fából készült fecskét vesz elő. Ezek mindegyikének a mellkasára egy-egy kurta nyél van erősítve. Odaadja a fecskéket. társnőinek, akik táncállásba helyezkedve, balkézzel nyelüknél fogva magasra tartják a madárfigurákat.) GARSENDA Március van újra, BIANCOFIORE Hol van már a február hidege, búja, Nem kell a téli köntös," Hűs lenruhába öltözz És járj a fűzek alján, Friss patakocska partján, Hol a lombok már rügyeznek az ágon S szól a szerelmes nóta lágy hegedűkön, Halk fuvolákon, Hol ibolyákat rejteget a selymes pázsit, A pitypang kis mécse világít, S leszáll a rét zöld gyepére A Tavasz tündére. ADONELLA és ALTICHIARA Jöjj szelíd madárka, Kélj vélünk lenge táncra, A tollad hó és ében. Könnyen libeg a szélben. Aztán pihenj meg fecském Ott a fehér szobában, Hol minden tavasz estén Hűs holdvilág van, Mely szép Isolda képét Becézi lágyan, Az irlandi lányét És libbenj, mint egy karcsú árnyék Úrnőnk kezére. FRÁJOK Mint a március tündére Rózsás ajkával lehelli Majd ő rád Tavasz csókját, Tavasz csókját. (A záróvers kezdetén, „Aztán pihenj meg fecském", a rabszolgalány ismét megjelenik az ajtóban. Mialatt a muzsikusok az utózenét játszák, úrnőjéhez surran és a fülébe súg valamit, amitől az rögtön izgatott lesz.) FRANCESCA Most vigadjatok odalent az udvaron késő estig. Menj velük Adonella és örvendj a napsugárnak! (A muzsikusok elhagyják az emelvényt és hangicsálva távoznak. A frájok mélyen bókolnak úrnőjük előtt és sugdosva, viháncolva követik a muzsikusokat. A rabszolgalány marad. - Francescából kitör a nyugtalanság. - Önfeledten néhány lépést tesz a szobában. Hirtelen bevonja az alkóv függönyeit, amelyek szabadon látni engedték az ágyat. Azután az olvasóállványhoz közeledik és pillantást vet, a nyitott könyvre. - Amint megfordul, ruhája szegélyével meglöki a lantot, amely a földre esik és panaszos hangot hallat.) FRANCESCA (összeborzad) Nem Smaragdis, nem! Menj és mondd, hogy énhozzám ne jöjjön ! (Hallani, hogy a zene egyre jobban távolodik. A rabszolgalány az ajtó felé indul. Francesca kitárja felé a karját, mintha vissza akarná tartani.) Smaragdis! (A rabszolganő el. Néhány pillanat múlva széttárul az ajtófüggöny: Paolo Malatestino lép be. Az ajtó bezárul mögötte.) NEGYEDIK JELENET Sógor és sógornő eleinte szótlanul néz egymásra. Arcuk színe megváltozik. A zene egyre távolabbról, a, vár pitvarából hallatszik. Az ablakon át aranyló fénnyel árad be az alkonyat. FRANCESCA Üdvözöllek, hozott Isten Paolo. PAOLO Látod, bejöttem hozzád, hallva éneklésed, Tudtul adni, hogy visszatértem messzi útról S köszöntni téged. FRANCESCA Olyan jókor megjöttél az útról, Mint az első fecskék. Rosszul hallád; nem én, Udvarhölgyeim daloltak, Így üdvözölték Márciust. PAOLO Míg messze jártam A híredet sem hallottam én, Nem tudtam semmitse rólad A végzetterhes este óta, Midőn egy telt kehely borral Kínáltál meg, Istenhozzádot mondván S kívánva jó szerencsét. FRANCESCA Erre nem emlékszem már, Hisz oly nagyon rég volt. Sokat imádkoztam. PAOLO Már nem emlékszel? FRANCESCA Sokat imádkoztam. PAOLO És én olyan sokat tűrtem. FRANCESCA Paolo, ne bántsd a békém! Oly jó a csöndes feledésnek élni, Nem tudni semmit elmúlt viharokról, Szívfájdalomról. Könyörgök, ne idézd fel a múltnak árnyát E kikeleti fényben, mely végre enyhülést ád, Békét lelkem tavának, Mely oly szilajon tombolt tegnap És mára olyan szelíd lett. Paolo, ne bántsd a békém! PAOLO Tegnap egy ibolyában Láttam meg szemed kékjét, Egy ibolyában, künn a réten, Hol lóháton egymagamba jártam, Messze magam mögött hagyva többi társam. Megjelentél a kis virágban És mintha súgtad volna Ugyanoly édesen, mint akkor régen: Néked én megbocsájtok egész szívemmel! FRANCESCA Azért hangzott e szó el, Hogy az igaz öröm szülessen meg általa. Most hát ülj ide le az ablak mellé, Nos ülj le hát és beszélj önmagadról, Hogy ment azóta dolgod? PAOLO Mért akarod, hogy újra felidézzem A lelkem régi sok nyomorúságát? Nekem kínhalál volt az, Ami másokat éltetett És ellenségem a napfény, Az éj sötétje barátom, Mert az égből, Mint messzi hang az éjtszakából, Mint a reménység a tompa gyászból, Tündöklőn, mint a folyóvíz, mely gyógyít És perzselőn, mint a tűz, mely dúlva éget, Mint balzsamcsepp s felszökellő vérár, Mint szélvihar, mint bíborkelyhű fáklyafény S mint csillagszemű mécsvirág, Úgy jött felém egy nőarc, úgy hajlott fölém, Életre kelve az én bús éjtszakámból. És mire jött a hajnal és a látomás eltűnt Nem volt többé se tűz, se forrás, Csak a te arcod, csak a te arcod Sugárzott bennem, a lelkem mélyén emésztőn. FRANCESCA Paolo, hisz megbocsájtottam néked, A szemeidben mért, hogy mégis ott villámlik a bűn ? Jaj, úgy érzem, hogy a bűn fuvalmától Elhervad a mi áldott tavaszunk ! (Leveszi fejéről a koszorút és a kezeügyében lévő könyvre teszi.) PAOLO Mondd, miért veszed le fejedről a virágfűzért? FRANCESCA Úgy érzem, mintha máris fonnyadozna! (Paolo a pulpitushoz megy és a könyv fölé hajlik. ) PAOLO (olvas) Ah milyen szavakat hoz elém a véletlen ! És Galeotto szóla „Úrnőm, hallgasd meg már szegényt". „Én meghallgatnám" mond válaszul „ezer örömmel ! De semmit se kért még ő tőlem . . ." Akarod-e folytatni még? Hadd olvassak még néhány sort, Francesca! „Úgy van úgy, madonna" szóla ekkor Galeotto. „Nem kért még semmit és sohase fog kérni, Hogy vágyát teljesítsed, mert fél tőled." Ginevra válaszolt... (Paolo szelíden kézen fogja Francescát.) Most már te magad olvasd, mit felelt rája, Légy magad Ginevra (A könyv fölé hajló homlokuk összeér.) „Legyen úgy hát". FRANCESCA „Legyen úgy hát. - felelt rája, - én megígérem ; De akkor ő legyen az enyém és én az övé egészen, Hogy ezzel eltemessük mindazt, Mi rossz volt a múltban . . ." ( felsikolt.) Elég volt Paolo ! PAOLO Nem, nem! Olvasd tovább még, olvasd tovább! (Az együtt olvasók izgalomtól sápadt orcái csaknem összeérnek.) FRANCESCA „S a királynő a bátortalan lovagot . . . Ki tőle kérni semmit se mert Hév karjába vonta És hosszú csókkal perzselte ajakát . . ." (Paolo ugyanígy tesz, sógorasszonyát megcsókolja. Mikor a két ajak szétválik, Francesca meginog és lehanyatlik a vánkosokra.) KÓRUS (nagyon távolról) Ah ! Itt a Március. PAOLO Francesca ! FRANCESCA (elhaló hangon) Nem, Paolo! KÓRUS Ah ! NEGYEDIK FELVONÁS ELSŐ RÉSZ Nyolcszögű terem, amelynek világosszürke kőfalaiból öt látszik. Fent a csupasz kőalapzaton, aranymezőben egyszarvúakat ábrázoló friz fut körül. A hátsó falon nagy üvegablak, amelyen át a hegyvidék látszik. Az ablakmélyedésben ülőkék. A tompa szögben hajló jobboldali falban vasvértes kis ajtó, ezen keresztül lehet lejutni a földalatti tömlöcbe. A szemközt baloldali falon magastámlájú pad áll, ez előtt pedig hosszú, keskeny, megterített, étellel-itallal megrakott asztal. A két másik szomszéd falban egy-egy széles ajtónyílás: a baloldali, amelyik az asztal közelében van, Francesca lakosztályába vezet, a jobbfelőli a folyosókra, lépcsőkre nyílik. Köröskörül vas fáklyatartók. Szarufákra és gerendákra bőrtüszők, kardszíjak, puzdrák és más felszerelési tárgyak vannak felaggatva, a falakhoz támasztva dzsidák, lándzsák, gerelyek, dárdák, szekercék és korbácsok láthatók. ELSŐ JELENET Francesca az ablakfülkében ül, Malatestina előtte áll. FRANCESCA Miért nézel rám ilyen furcsán? Vérszomjas fénytüzek vércseszemedben, Mintha lesben állnál, örök ellenségem. S ha szólsz, beszéded éle titkos fenyegetőzés. Mondd, ki szült téged ? Tán farkastejjel táplált anyád? Ifjú vagy s mégis ijesztő! MALATESTINO (hirtelen indulattal) Gyűlöllek izzón, Hogyha rád gondolok, A vágy korbácsa űzi már a vérem Vészes indulatban. (Francesca feláll és elhagyja a fülkét, mintha támadó elől menekülne. Megáll a fal mellett, ahol odatámasztott fegyverek csillognak.) De várj csak, várj, Lebírlak én erővel! (Francesca a fal mentén húzódik el tőle, míg a kis vasajtóhoz nem ér, annak feszíti a hátát.) FRANCESCA Hogyha egy ujjal hozzám mersz érni, Én kiáltok a bátyádért. Távozzál. Sajnállak téged, fajtalan erkölcsű gyerkőc. MALATESTINO Mondd, kit akarsz behívni? FRANCESCA A testvérbátyádat. MALATESTINO Melyiket? FRANCESCA (összeborzad, mert ahol áll, az ajtó mögül mélységből feltörő rémes kiáltást hall.) FRANCESCA Mi volt ez? Hallottad? MALATESTINO Jajgat, kit halálra szántak. (Üvöltés a mélyből.) FRANCESCA Ah, nem bírom e jajszót! éjjel is folyton kínoz, Üvölt mint egy farkas, Szobámig elhat rettentő jajgatása. MALATESTINO Most hallgass rám! Giovanni este lóra ül, hogy Pesaroba menjen, Hol dolga van. Látom, készítettél búcsúlakomát. (Az asztalra mutat.) Ide hallgass! Tudok én neki másféle útravalót. FRANCESCA Mit mondasz? Hogy érted? Fenyegetni mernél? Vagy árulásra készülsz Testvérbátyád ellen? MALATESTINO Árulás ! hahaha ! (görcsösen kacag.) Drágalátos sógorasszony Azt hittem e szó megégeti ajkad ! De látom ajkadat baj nem érte, Csak kissé sápadt. Így hát csalódtam én. (Újból hallatszik a rab üvöltése.) FRANCESCA (reszket az iszonyattól) Hogy ordít ! Iszonyú ez Milyen újabb kínzást találtál ki néki ? Vess e borzadályoknak véget! Nem bírom már tovább ! MALATESTINO Jól van, megyek, hogy néked megszerezzem Az éji nyugalmat, Békességes álmot, félelem nélkül, Mivel ma éjjel egyedül fogsz hálni . . . FRANCESCA Mire készülsz, Malatestino? MALATESTINO (a falhoz lép és kiválaszt a fegyverek közül egy kis szekercét) Véres hóhérmunkára, hisz te akartad így, Sógorasszony! (Kipróbálja fegyvere élét. Aztán kinyitja. a vasreteszes ajtót, úgy, hogy a fekete üresség látszik.) FRANCESCA Már indulsz, hogy meggyilkold? Félsz, hogy elkésel, Nem győzöd kivárni, Hah, te szörnyeteg ! MALATESTINO Francesca, hallgass reám ! Simítsd meg lágyan az arcom, A hajadnak selymét hadd érezhessem Lázas homlokomon, hogy . . . (Üvöltés a mélyből.) FRANCESCA Ó, borzalom! Ó, borzalom! (Visszahúzódik az ablakfülkébe, könyökét térdére támasztja, fejét két keze közé szorítja, úgy bámul maga elé.) MALATESTINO (sandán) Vigyázz, megbánod még! (Kirántja a fáklyát a tokjából; a fejszét leteszi a földre, kovát vesz elő, tüzet csihol s mialatt beszél, meggyújtja a fáklyát.) MALATESTINO Sógorasszony, jó éjt! (Francesca mozdulatlanul ül tovább, mintha semmit se hallott volna. Malatestino felveszi a fegyvert és nesztelen lépésekkel, mint egy vadállat megy ki a vak sötétbe, balkezében tartva az égő fáklyát. Eltűnik. A kis ajtó nyitva marad. Francesca felemelkedik és az üres nyílás felé néz, ahol hovatovább eltűnik a fáklyafény. Azután hirtelen a küszöbhöz siet és összeborzadva becsukja az ajtót, amelynek vasveretei megcsörrennek a csendben. Azután visszafordul és lassan néhány lépést tesz, lehajtott fővel, mint egy súlyos nyomás alatt.) FRANCESCA (hirtelen megáll) Békességes álmot!. . . MÁSODIK JELENET A sánta jön talpig fegyverben. Meglátja feleségét, hozzásiet. GIANCIOTTO Szerelmes párom, úgy-e nagyon vártál? De miért reszketsz és mért vagy oly halovány? (Megfogja a kezét.) Kis kezed bőre fagyos, mint a jégcsap. Mitől félsz? FRANCESCA Malatestino egy ideig itt volt Mikor a rab üvölteni kezdett. Az én nagy iszonyatomat látva, Haragra lobbant és rohant a börtönbe A kis vasajtón által, kezében kétélű balta, El volt szánva rá, hogy ölni fog. Vad szörnyeteg ez a te öcséd, Nem ember s engem gyűlöl. GIANCIOTTO És miért gondolod, hogy gyűlöl? FRANCESCA Nem tudom, csak érzem. GIANCIOTTO Rossz szóval szokott tán illetni? FRANCESCA Éretlen gyerkőc, olyan, mint egy fiatal véreb Megmar mindent és mindenkit. De tessék férjuram, egyél egy falatot, Mielőtt ellovagolnál. GIANCIOTTO Lehet, hogy Malatestino . . . FRANCESCA Hagyjuk, ej, föl se vedd, Mit én úgy mellékesen mondtam. De ülj le, láss végre hozzá! (Gianciotto tűnődve foglal helyet Francesca után a terített asztalnál. Leveszi sisakját. Kikapcsolja a nyakpáncélt s mindkettőt Francescának adja, aki a két tárgyat egy padra helyezi; mialatt egyszerre kellemesedve beszél az urához.) FRANCESCA Messze mégy? A tengerparti úton? Jó hűvös szellő fújdogál ott éjjel S ma éjfél előtt már a holdvilág is felkél. S vajjon hánykor érkezel meg Pesaroba, Jó uram? GIANCIOTTO Lesz biztosan hajnali három. (Lecsatolja a kardját, felesége átveszi tőle.) FRANCESCA S ottan több napot eltöltesz majd egyfolytában? (A földből Montagna irtózatos üvöltése hallatszik. Francesca. összeborzad és Leejti a kardot, úgy, hogy az kisiklik hüvelyéből.) GIANCIOTTO Ennek vége! Nincs okod a borzadályra! Ezután már csönd lesz. Minden ellenségünket így büntesse A bosszúálló Isten ! (A vasajtón dörömbölés hallatszik. Francesca felugrik, az asztalra löki a kardot és a kijárat felé indul.) FRANCESCA Itt jön Malatestino, Többé nem akarom látni. MALATESTINO HANGJA Az ajtót! Francesca, te zártad rám? Eressz ki gyorsan ! (Még jobban dörömböl.) GIANCIOTTO Csak várj, mindjárt nyitom én. MALATESTINO Ah, Giovanni ! Bátyám ! Hozok néked egy érett gyümölcsöt útravalóul, (vad kacaj) Nézd mily gömbölyűre duzzadt és milyen súlyos! (A sánta indul ajtót nyitni, Francesca kis ideig szemmel kíséri bicegő járását. Aztán a lakosztályához vezető ajtóhoz húzódik. El.) MALATESTINO Miért tart oly soká? GIANCIOTTO Jövök már! HARMADIK JELENET Gianciotto kinyitja az ajtót. A keskeny küszöbön megjelenik Malatestino, balkezében az égő fáklyával, jobbjában hurkolt kötélen Montagna kendővel leborított fejét tartja. MALATESTINO (a fáklyát bátyjának nyújtja) Fogadd, bátyám ! Oltsad el ! (Gianciotto úgy oltja el a sistergő lángot, hogy a lábával tapos rá.) MALATESTINO Itt volt a feleséged? GIANCIOTTO (nyersen) Itt volt velem. Mi dolgod véle? MALATESTINO Akkor biztosan tudod már, Milyen gyümölcs az, Mit asztalodra szántam. GIANCIOTTO Hogy merted ezt apánk tilalma ellenére ? MALATESTINO Emeld meg, milyen súlyos. (Malatestino a sántának nyújtja a hurok végét. Ez elveszi, méregeti a batyut, azután kiejti, úgy, hogy tompán a földre puffan.) MALATESTINO Meleg van. (Izzadó homlokát törli.) (Gianciotto megint az étkező asztal mellé ül. Komoran néz és némán rágja az ételt. Feje előre csuklik, nem nyeli le a falatot, az állkapcsa úgy mozog, mintha kérődznék. A véres batyu ott hever a padlón. A nagy ablakon át látni az Apenninek fölött lebukó napot, amely a hegyeket és az eget tűzvörösre festi.) MALATESTINO Adjad a kelyhet! (Kiürít egy teli kelyhet.) Rossz a kedved ! Ne haragudj énrám, Giovanni Én hű vagyok hozzád. Téged úgy csúfolnak: Nyomorék És én vagyok a Félszemű. (Alattomosan pillanatnyi szünet után.) De Paolo, az a Délceg ! (Gianciotto felüti fejét és figyelmesen néz öccse szemébe. A csendben hallani lehet a sarkantyúja pengését, ahogyan izgatottan remegő lába a padlóhoz verődik.) GIANCIOTTO A nyelved vénasszonymódra jár! (Malatestino újból tölteni akar magának. Bátyja lefogja a karját.) Ne igyál, hanem válaszolj Mondd, mivel bántottad meg Francescát? MALATESTINO Én? Panaszt tett talán ellenem? GIANCIOTTO Halálsápadt volt az arca. MALATESTINO Mit mondott néked? GIANCIOTTO Ne kérdezz! Válaszolj! MALATESTINO (úgy tesz, mintha elvesztené önuralmát) Én . . . én nem tudok válaszolni ! GIANCIOTTO Jól vigyázz, Malatestino! Jaj annak, aki hozzányúl a nőmhöz! MALATESTINO (tompán, lesütött szemmel) S ha azt látja egy fivér, Hogy bátyja nőjét más férfi gyalázatba rántja S közbelép méltó haraggal, Hogy szűnjön a szégyen, Vajjon ő a bűnös? S ha ezért a dáma azzal vádolja őt meg, Hogy gonosz szándékkal van ellene, Vajjon méltó e vádra? (Gianciotto rettenetesen felindul, felemelt öklével már-már lesújt öccsére. De uralkodik magán, karjait leereszti.) GIANCIOTTO Malatestino, én ördögi kínzóm, Hogyha félted a megmaradt félszemed, Melyen át istenverte lelked Gyűlölködve sandít: felelj ! (Malatestino feláll és nesztelen macskalépteivel az asztal felőli ajtóhoz surran. Néhány pillanatig fülel és azután igen gyors mozdulattal felrántja az ajtót és fürkészve néz ki rajta. Minthogy nem lát kint senkit, visszafordul és ismét bátyja elébe áll.) GIANCIOTTO Válaszolj ! MALATESTINO Nem tűnt fel néked, Hogy akiről szó van, Útra kelt tőlünk december végén S egyszer csak váratlanul Firenzét cserben hagyva Februárban már visszatért Ide hozzánk?. . . GIANCIOTTO (felüvölt) Paolo ! Nem ! Nem ! Az nem lehet ! (Hallani, amint a sánta vasmarka összeroppant egy ezüst serleget. Feláll, elmegy az asztaltól és komoran, elborult szemmel jár fel-alá a szobában. Véletlenül megbotlik a szörnyű batyuban, a nagy ablakhoz lép, melynek üvegtábláin a fülledt alkonyat visszfénye csillan meg. Leül a padkára, két tenyerébe szorítja a fejét, hogy gondolatait egyetlen pontba tudja terelni. Malatestino ezalatt a karddal játszik, hol kihozza hüvelyéből a pengét, hol betaszítja ismét. ) Malatestino ! Állj elém ! (Az ifjú gyorsan odasuhan, nesztelenül, mintha posztótalpakon járna. Gianciotto átkarolja a vállát. Kényszeríti, hogy páncélos ölébe üljön és szinte az arcába lihegi a szavakat.) Te láttad? Tudod biztosan? MALATESTINO Láttam! GIANCIOTTO Hogy volt? Mikor volt? MALATESTINO Bemenni láttam. GIANCIOTTO Bemenni? Hová? MALATESTINO Nos, több ízben a hitvesedhez . . . GIANCIOTTO És aztán! Ez semmi. Miért ne fogadhatná, Hiszen a sógora! MALATESTINO De éjjel? Egészen összepréselsz! Karod szorítása fáj! Engedj el! (Ügyesen kisiklik a szorító karok közül.) GIANCIOTTO Jól értettem szódat? Azt mondottad . . . Ismételd ! MALATESTINO: Igen, én láttam, hogy éjjel bement hozzá. GIANCIOTTO Szétzúzom a csontod, hogyha hazudsz. MALATESTINO Bemenni éjjel, kijönni reggel... Akarod-e saját szemeddel látni? GIANCIOTTO Ha élve akarsz szabadulni Bizonyítsd be előttem a vádat. MALATESTINO Akarod ma éjjel? GIANCIOTTO Akarom! MÁSODIK RÉSZ Ismét a képekkel ékes szoba, az elkárpitozott ágygyal, a zenésztribünnel s az emelvénnyel, mely a nyitott könyvet tartja. Négy viaszgyertya ég egy vas karos gyertyatartóban, két meggyújtott dupla mécs áll egy asztalkán.. A nyitott ablakon át a világos nyári éjszakába látni. Az ablakfülke padján egy cserép bazsalikom áll, mellette arany tányéron frissen szedett szőlő. ELSŐ JELENET A széthúzott függönyökön át Francescát látni, aki teljesen felöltözve hanyatt fekszik az ágyon. A frájok fehér ruhában vannak, könnyű fehér fátyollal átkötve. Zsámolyokon ülnek s halkan beszélgetnek, nehogy úrnőjüket felkeltsék. Kis padon a közelben négy kioltott ezüst lámpa. FRANCESCA (fölébred) Szegény lányok, halotthalvány az arcotok ! (Kinyitja, a könyvet. Mindegyik fehérruhás nő egy-egy kis ezüstlámpást akaszt le egy fogasról. Előbb Adonella, azután Garsenda, majd Altichiara lép a magas kandelláberhez s az egyik nagy gyertya lángján, lábujjhegyre ágaskodva, kiki meggyújtja a maga mécsesének kanócát. Francesca szemmel kíséri őket. Utána mind el. Utolsónak marad Biancofiore. Ez is ugyanúgy akarja meggyújtani a mécsét, de alacsonyabb lévén a többinél; nem ér fel a gyertyalángig.) FRANCESCA Ó, Biancofiore, termeted mily apró! Mécseddel nem éred el a nagy gyertya lángját. Oly kecses és könnyű vagy kis galambfiókám! Jer hát! (Biancofiore, mosolyogva fordul meg és odalép.) FRANCESCA (megsimogatja a haját) Hajad mily szőke! Hasonlítasz egy kicsikét a húgomhoz. Emlékszel-e még kis Samaritanámra? BIANCOFIORE Ó hogyne! Lehet-e elfeledni báját? A szívemben úgy él, mint az égnek angyala. FRANCESCA Milyen édes jó kis leány volt! Emlékszel, Biancofiore? Bárcsak itt lenne most is, Hogy megvetné, úgy mint régen, Kicsi pelyhes ágyát Az enyém mellett! BIANCOFIORE Ah, te sírsz, drága úrnőm. FRANCESCA Sokszor úgy félt, úgy reszketett És hangosan vert a szíve, mikor kérlelt: „Drága testvérnéném hallgass rám Ne menj el mellőlem. Ó, maradj még itt, Ahol születtünk ! Ne menj el innen! Ne hagyj engem árván! Ne hagyj engem árván!" (Zokogásba tör ki.) BIANCOFIORE Madonna ! Ne hasogasd a szívem. Mily fájdalmas mélabú szállt meg! FRANCESCA Menj s ne könnyezz! Jószívű lány vagy. Csak gyújtsd meg kicsi mécsed, Az Úr őrizze álmod ! (Biancofiore végre meggyújtja mécsesét a gyertya lángján s meghajlik Francesca előtt, hogy megcsókolhassa a kezét.) No menj s ne búslakodj. Lesz ez még egyszer máskép. Holnap tán vígan dalolni fogsz. Menj ! (A leányka lassú léptekkel az ajtó felé indul.) BIANCOFIORE Isten óvjon! Madonna! (El.) MÁSODIK JELENET Ajtócsapás hallatszik. Francesca, aki most egyedül maradt, pár Lépést tesz a függönyös ajtó felé. Aztán megáll és hallgatódzik. Eltökélten lép a kis ajtóhoz, de összerezzen, amikor halk kopogtatást hall. FRANCESCA Most hadd jöjjön a rejtelmes végzet! (Tétovázik, visszamegy a karos gyertyatartóhoz, elfújja a lángot, remegve újból az ajtóhoz lép és halkan megszólal) FRANCESCA Smaragdis! Smaragdis! PAOLO HANGJA Francesca! (Francesca felrántja az ajtót.) HARMADIK JELENET FRANCESCA Paolo ! Paolo ! (Vágyszomjasan veti magát szerelmesének karjaiba.) PAOLO Ó én életem! (Paolo hajadonfőtt van, úgy mint este volt. A nő a keblén piheg.) PAOLO Még soha ennyi hévvel nem szomjaztam a csókjaidat. Már szinte holtra váltak mind a mennyei álmok, Miket szemed fénysugara táplált. A vágyam lobogva tündökölt az éjben S mint nyílt sebből a vér, Áradva zúdult a szívem bíbor lángja S mint a tűzvész, Dúlva tombolt bennem a szenvedély. (Egyre szenvedélyesebben csókolja az elhanyatló nő száját.) FRANCESCA Ó bocsáss meg én kedvesem ! Mint fát a szélvész, úgy hasítá szét A lelkem a szörnyű fájdalom kegyetlen bárdja S mint hervadt lomb az őszben, Lebegtem elhagyva, árván. Én kedvesem! Én kedvesem, bocsáss meg nékem! Újra élek most, Sok bús lidérctől felszabadultan. Még nem kél a hajnal A csillagfényt még tükrözi a tenger S még nyár van, üdvök üdve Ó súgd el, hogy enyém vagy Mint én a tiéd egészen S mint a holdfényes égbolt Oly szent és végtelen a boldogságunk. (Szerelmese telhetetlen szomjúsággal csókolja Francescát.) PAOLO Borzongást érzel ? FRANCESCA Az ajtó kitárult S olyan hűsen fújdogál az éjjeli szellő. Nem érzed? Zárd be az ajtót. (Paolo megteszi.) PAOLO Jöjj hát! Jöjj hát, Francesca! Boldog szerelmes óránk Ütött ma végre. Elbódítalak a feledés mámorával E lázas éj s a forró nappal Majd eggyé olvad Üdvözítő végtelenségben, Mert többé nincs hatalma vágyunkon Már az elmúló időnek. FRANCESCA A szemem csókold és az égő ajkam És az arcom, a homlokom és a keblemet. Csókold. Még-még százszor. Úgy. Vedd el a lelkem, hadd kárhozzon el. (Paolo az ablaka előtt felhalmozott tarka vánkosok felé vonja Francescát.) PAOLO Add, add a szádat! (Egybeforranak.) FRANCESCA Ah csókolj, ah csókolj! (Újult erővel ölelkeznek.) (Heves lökés reszketteti meg az ajtót. A szerelmes pár rémülten felugrik.) GIANCIOTTO (ordítva) Ajtót! Francesca! Ajtót! (Az asszony kővémered ijedtében. Paolo tétován, kutatva néz körül, keze a tőrt markolja meg. Pillantása a padlóra esik, a csapóajtó fogantyújára.) PAOLO (halkan Francescához) Csak bátran! Csak bátran! A csapóajtón át én leszállok a mélybe, Te meg nyiss neki ajtót, Fő, hogy ne reszkess (Felrántja a csapóajtót.) GIANCIOTTO Ajtót Francesca! nyisd ki vagy meghalsz! Ajtót! (Az ismételt taszításokra az ajtó már-már beszakad. Paolo már indul lefelé, míg Francesca alvajáró mozdulattal megy, hogy ajtót nyisson.) UTOLSÓ JELENET A kitárt ajtón porosan, teljes fegyverzetben beront Gianciotto és a dühtől magán kívül öcsét keresi szemével. Rögtön megpillantja Paolót, aki, fejjel és vállal még a mélység felett, azzal bajlódik, hogy kiszabadítsa köpenyét, amelynek szárnya megakadt a csapóajtó kiálló horgán. Francesca a váratlan látványra iszonyúan felsikolt, mialatt a sánta öccsére rohan és hajánál fogva ráncigálja elő. FRANCESCA (éles sikoly) Ah ! (Fenyegetően szembeszáll férjével.) Bocsássad el ! Ölj meg engem! Itt vagyok! (A férj elereszti a zsákmányt. Paolo a túlsó oldalon kiugrik a csapóajtó aknájából és kirántja tőrét. A sánta visszahőköl, kardot ránt és vadul ront öccsére. Francesca villámgyorsan veti magát közéjük, de férje akkora erővel sújtott le, hogy nem bírja visszatartani a kardcsapást, amely Francesca mellét hasítja át. Francesca meginog, megfordul saját, maga körül és Paolo elé kerül, aki elejti tőrét és karjában fogja fel az elhanyatlót. A sánta pillanatig megdermedve nézi, ahogy haldokló feleségének ajkát ennek kedvese egy csókkal zárja le. Tébolyultan a haragtól és fájdalomtól második kardcsapással öcscsét döfi le.) FRANCESCA (haldokolva) Ah Paolo! (Az egybefonódott két test megtántorodik. Jajszó nélkül, elválhatatlanul esnek végig a padlón. A sánta megrogyva, némán borul féltérdre. Másik térdén ketté töri véres kardját.) (VÉGE.) Olaszból fordította: LÁNYI VIKTOR