CLAUDIO MONTEVERDI L’ORFEO opera öt felvonásban Szereplők: ORFEO, Apollo és Kalliopé fia tenor EURIDICE, nimfa, Orfeo felesége szoprán MUSICA, a zene múzsája szoprán SPERANZA, a reménység istennője mezzoszoprán APOLLO, a művészet istene tenor MESSAGGIERA, a nimfák hírnöke mezzoszoprán CARONTE, az alvilág csónakosa basszus PLUTONE, az alvilág ura basszus PROSERPINA, Plutone felesége mezzoszoprán NIMFA szoprán ECO, a visszhang mezzoszoprán PÁSZTOROK tenor, bariton FÚRIÁK, alvilági lelkek tenor, bariton KÓRUS (nimfák, pásztorok) PROLÓGUS Musica, a zene múzsája leszáll a Parnasszus ormairól és a hallgatóságnak egy pásztorregét ad elő, melyben Orfeo története elevenedik meg. MUSICA „Dal mio Permesso amato” Kies Parnasszusomról jövök most tihozzátok, dicső hősök, akik szívében királyi vér buzog, nemes erényetek regélik az őrző századok, mi fel sem mérhető, hisz oly magasan álltok. Én a Muzsika vagyok, bódító zengzetemre megnyugszik minden zaklatott kebel, nemes hangra gyúl viszont, vagy méltó szerelem lángjára lobban a legridegebb elme. Arany lantom csengő hangjának hallatára édes kábulat kél a halandók fülében, s vágyó lelkük mélyén felcsendül észrevétlen az égi muzsika zengő harmóniája. Sarkall engem a vágy, hogy Orfeóról daloljak végre, kit, hallva énekét, követtek a vadak, aki könyörgésével leigázta a poklokat, Pindosz és Helikon örök dicséretére. S amíg dalom hol vígra, hol meg borúsra váltom, moccanatlan pihennek fák közt a madarak, s nem verdesi vadul hullám a partokat, minden parányi szellő elhalkul a világon. ELSŐ FELVONÁS Helyszín: árkádiai táj Pásztorok és nimfák örömmel fogadják királyukat, Orfeót, aki kézen fogva vezeti ifjú feleségét, Euridicét. Vidám kórus és tánc köszönti őket. PÁSZTOR I „In questo lieto e fortunato giorno” E vidám, szerencsés napon, hogy túl van gyötrő kínokon félistenünk, daloljunk, pásztorok, légyen az ének Orfeóhoz méltó kíséret. Bizonyosság lett kegyelme, meglágyult büszke lelke, a szép Euridicének és Orfeónké lett, ölén pihen, akiért e berek mélyén sóhajtozott s epedt. E vidám, szerencsés napon, hogy túl van gyötrő kínokon félistenünk, daloljunk, pásztorok, légyen az ének Orfeóhoz méltó kíséret. KÓRUS (nimfák, pásztorok) „Vieni, Imeneo, deh vieni” Imeneo, óh, jövel! Lobogó fáklyák fénye mint kelő nap, kísérje e párt, s számunkra boldog napokat hozzon el. Távollá foszlik már a kínok iszonyata és a fájdalmak árnya. NIMFA „Muse, onor di Parnasso” Múzsák, Parnasszus díszei, lelke az Égnek, kiknek zenéje szerencsétlen szívek kegyelmes vigasza, mert lantotok zengő szava széttépi sötét leplét az éjek fellegének, míg mi, segítené Orfeót, Imeneóhoz fordulunk, lantotok húrja feszüljön, és dalotok a mi dalunkkal egyesüljön. KÓRUS (nimfák, pásztorok) „Lasciate i monti” Le a hegyekről,források mellől, sok fürge nimfa! Mezőkön járva, táncotok bája a tájat tágra nyitja. Szép örömükre szirmokkal hintse két kezetek be e párt: küzdöttek érte, hő vágyuk végre valóra vált. PÁSZTOR I „Ma tu, gentil cantor” És te, kegyes dalnok, ki tenger panaszoddal könnyekre fakasztád itt a kies berkeket, nem osztod most meg híres lantodnak szava által dombbal, völgyekkel örömed? Szívből tanúi lesznek pár derűs strófádnak, mit Ámor ihletett meg. ORFEO „Rosa del ciel” Rózsája égnek, élete földnek, felkent ivadéka annak, ki ura földnek-mennynek, Nap, aki körülfonsz minket, s mindent belátsz, csillagkörökben állsz, láttál-e nálam boldogabb, szerencsésebb szerelmest? Oly boldog volt a nap, mikor először láttalak, s még boldogabb az óra, hogy sóhajtoztam érted, mag sóhajomra sóhajod felelt, s legboldogabb a perc, mikor hamvas kezed nyújtád hűséged zálogául. Volna bár annyi szívem, mint ahány szeme az örök égnek és amennyi lomb hajt ki zöldellőn május táján a berkeken: csordulásig lenne most telve mindegyik a gyönyörűséggel, amely engem ma boldogít. EURIDICE „Io non diró qual sia” Nem is tudom, miképp mondjam el, Orfeo, a magam gyönyörét. Szívem nem ver magától, csak benned létezem, tehozzád láncolt Ámor. Őt kérdezd hát, ha vágysz rá, hogy értsed, miképp örvendezem s hogyan szeretlek téged. KÓRUS (nimfák, pásztorok) „Lasiate i monti” Le a hegyekről,források mellől, sok fürge nimfa! Mezőkön járva, táncotok bája a tájat tágra nyitja. KÓRUS (nimfák, pásztorok) „Vieni, Imeneo, deh vieni” Imeneo, óh, jövel! Lobogó fáklyák fénye mint kelő nap, kísérje e párt, s számunkra boldog napokat hozzon el. Távollá foszlik már a kínok iszonyata és a fájdalmak árnya. PÁSZTOR II „Ma s’il nostro gioir” Úgy, mint mindent, örömünk is az Ég adja nekünk, úgy, mint illeti, kínáljuk hitünk és tömjénnel áldunk. Most hát imádni s kérni őt ki-ki a szentélybe térjen, tartson meg jobb kezében, és minden javainkat hosszan őrizze meg. KÓRUS „Ecco Orfeo di cui pur dianzi” Ím Orfeo, akinek máig étele sóhaj volt, itala pedig könnye, most dúskál az örömben és semmi más egyéb nincs már, amire vágyik. MÁSODIK FELVONÁS Helyszín: árnyas liget Orfeo ujjongva hirdeti boldogságát az egész világnak. Azonban egy kétségbeesett hírnök rohan hozzá, hogy Euridicét virágszedés közben kígyómarás érte. A nimfák varázsigékkel próbálják megmenteni Euridice életét, azonban nem járnak sikerrel. Ekkor Orfeo elhatározza: leszáll Plutone birodalmába, hogy – énekével szánalomra és könyörületre indítva az alvilág urát – visszaszerezze kedvesét. ORFEO „Ecco pur ch’a voi ritorno” Ím, hozzátok visszatértem, édes erdők áldott berkek, a Naptól boldoggá lesztek, ő űzze el minden éjem. Ím, hozzátok visszatértem. Ím, hozzátok visszatértem, édes erdők, áldott berkek, a Naptól boldoggá lesztek, ő űzze el minden éjem. Ím, hozzátok visszatértem. PÁSZTOR I „Mira, ch’a se n’alletta” Nézzed, mint csal magához, s ad árnyat ott az a bükkfa, miközben ránk nyilazza izzó sugarát Phoibosz. PÁSZTOR II „Su quell’erbose sponde” A partnak pázsit-ormán nyújtózzunk kényelembe, s dalunk is úgy rebegjen, mint búgva súg a hullám. PÁSZTOROK „In questo prato adorno” Itt a virágos réten mezei isteneknek kedvük gyakorta gerjed örvendni lágy ölében. Én Pán, a pásztoristen, bús szerelmektől űzve, itt hever le a fűre s békével kel fel innen. KÓRUS (nimfák és pásztorok) „Dunque fa degn’Orfeo” Orfeo, lant szavaddal tedd méltóvá e kertnek illatát zengzetedhez, hadd szórja szét a dallal. ORFEO „Vi ricorda o boschi omrosi” Panaszomra kő és szikla könyörülettel feleltek. Emlékeztek, árnyas berkek? Nem tűntem-e akkor régen búsabbnak akárki másnál? Sorsom fordultával lám már ünneppé vált szenvedésem. Nem tűntem-e akkor régen búsabbnak akárki másnál? Szomorúan, s kínban éltem, öröm vár most. Annyi évnek gyötrelme után a létet drágának és szebbnek érzem. Szomorúan és kínban éltem. Csak érted, szép Euridice, áldom minden szenvedésem. A szívetört boldog légyen, az öröm a bút behintse. PÁSZTOR I „Mira, deh mira, Orfeo” Nézd csak, nézd, Orfeo, köröttünk szabadon mosolyog minden: a fák, a rét, a bokrok, pengesd hát édesen csillogó arany lantod, ékessége legyen dalod ligetünknek e szép napon. MESSAGGIERA „Ahi,caso acerbo!” Óh, sanyarú sors! Jaj, könyörtelen végzet! Óh, csalárd csillagok! Jaj, fösvény égbolt! PÁSZTOR I „Qual suon dolente” Mi síri hang zavar meg?! MESSAGGIERA „Lassa, dunque, debb’io” Óh, jaj, hát énnekem kell szavaimmal Orfeo szívét megsebeznem, míg ő hangjával az egeket gyönyörködteti! PÁSZTOR I „Questa é Silvia gentile” Ez ő, az édes Sylvia, legkedvesebb társnője a szép Euridicének! Mily fájdalom így látni! Mi történt? Istenek, ne vegyétek le mirólunk gondos kezetek! MESSAGGIERA „Pastor lasciate il canto” Pásztorok, ne énekeljetek, mert minden vigasságunk szomorú gyászra vált! ORFEO „Donde vieni?” Merről jössz? Hová mész? Nimfa, mi hír van? MESSAGGIERA „A te vengo Orfeo” Tehozzád jöttem, Orfeo. A hírnök nem szerencsét, de szörnyűséges és iszonyú hírt hozott: A te szép Euridicéd… ORFEO „Ochimé che odo?” Jaj, mit kell halljak? MESSAGGIERA „La tua diletta sposa é morta” A te imádott jegyesed… halott! ORFEO „Ohimé” Jaj, nekem! MESSAGGIERA „In un fiorito prato” Virágzó réten sétált egynéhány társnőjével, hogy virágokat tépjen s belőlük koszorút fonjon hajába. Egy fű közt rejtve sikló álnok és gonosz kígyó lábikrájába szúrta akkor méregfogát. Arca rögvest fakóra vált, elhomályosult szép szeme, amely ha fénybe gyúlt, szégyenbe hozta a Napot. Mindannyian, kétségbe esve, dúltan ott köréje gyűltünk és próbáltuk feléleszteni már távolodó lelkét hűs forrásvízzel és bűvös varázsigékkel. De mit sem ért, jaj semmi! Még halvány ajkait épp hogy résnyire nyitva s téged szólítva, Orfeo, sóhajtott egy utolsót s kilehelte lelkét. Én pedig ott maradtam, szívem megtelt rémülettel és szánalommal. PÁSZTOR I (Ahi, caso acerbo!) Óh, sanyarú sors! Jaj, könyörtelen végzet! Óh, csalárd csillagok! Jaj, fösvény égbolt! PÁSZTOR II „A l’amara novella” Hallván a szörnyű hírt, lett, mint a néma kő. Ily nagy csapásra nincs is már panasz-szó. Tigris- vagy medveszíve lenne, ki nem érezne balsorsodban veled, szerelmétől megfosztott szegény kisemmizett. ORFEO „Tu sei morta” Fekszel holtan, holtan, én életem, és én lélegzem?! Így mentél tőlem el… Így mentél tőlem el, hogy sohase térj vissza, én pedig élek?! Nem, nem! Ha a dalnak van valami hatalma, bátran ereszkedem le a mély szakadékba, és Plutone szívét meglágyítva dalommal, magammal hozlak téged, vissza a csillagfényre. Vagy ha ezt megtagadja tőlem a zsarnok végzet, ott maradok társként melletted a halálban. Isten veled, Föld, Isten veled, ég, Isten veled, napfény, Isten veled! KÓRUS (nimfák és pásztorok) „Ahi, caso acerbo!” Óh, sanyarú sors! Jaj, könyörtelen végzet! Óh, csalárd csillagok! Jaj, fösvény égbolt! Ne higgy bennük, mulandó és törékeny halandó! Gyorsan eltűnik a varázs. Nagy magasságban gyakran közel a zuhanás. MESSAGGIERA „Ma io, ch’in questa lingua” És én, aki szavaimba rejtve hoztam a kést el, mely Orfeo szerelmes lelkén sebet ütött, kit gyűlölnek a pásztorok és gyűlölnek a nimfák, s gyűlöli önmagát, hová rejtezzen el? Szerencsétlen kuvikként, eztán a fény elől bujkálok egyre én, s egy sötét üreg mélyén tengetem sorsomat, mint illik élnem, fájdalmamhoz mérten. PÁSZTOROK „Chi ne consola, ahi lassi?” Ki vígasztal meg immár, vagy tiszta élő forrást ki fakaszt szemeinkben, hogy illőmód sirassuk e szomorú napot. Minden szép volt és oly csodásnak indult, s annyira keserű és komor lett végül. Ma egy kegyetlen törvény két legszebb csillagunknak a fényét elrabolta: Euridicét és Orfeót. Egyiket kígyó marta, másikukat a fájdalom, jaj nekünk, elragadta. KÓRUS (nimfák és pásztorok) „Ahi, caso acerbo!” Óh, sanyarú sors! Jaj, könyörtelen végzet! Óh, csalárd csillagok! Jaj, fösvény égbolt! HARMADIK FELVONÁS Helyszín: az alvilág kapuja előtt Orfeo a Reménység istennőjének segítségével elérkezik az alvilág határát képező Stix folyóhoz, ahol Caronte viszi át ladikjával a túlpartra az elhunytak lelkét. Élő embert azonban nem hajlandó átvinni, így elküldi Orfeót. Ekkor Orfeo előveszi a lantját és énekével álomba ringatja a révészt, majd átevez a holtak birodalmába. ORFEO „Scorto da te, mio nume Speranza” Kíséreteddel, istennőm Reménység, aki egyetlen kincse maradsz a búskomor halandónak, végre elértem e szomorú, sötét birodalomba, hová a napsugár sohasem juthat el. Rád, vezérlőm s útitársam, furcsa s járatlan utakon támaszkodtam, mikor reszketett gyönge lábam, ezért remélem váltig, hogy megpillantom a fényt, mely egyedül hozhat még ismét nappalt szemembe. SPERANZA „Ecco l’altra palude” Emitt az ingovány s a víz, ott a mogorva révész, ki átviszi a túlsó partra a lelkeket, hol Plutone őrzi az árnyak tág birodalmát. Az ingovány mögött, a túlsó parton, a siralom völgyében, a fájdalom vidékén a szörnyűséges végzet minden javadtól megfoszt. Most lesz szükség merész szívre és lágy dalodra: idáig vezethettelek, innét már nem szabad veled mennem, ez szigorú törvény parancsa, mely véső által sziklába rótt írott jelekkel áll Plutone birodalmának rémes bejáratánál, iszonyú lényegét adva tudtul e szókkal: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Így hát, ha készen állsz acélos szívvel arra, hogy elindulj a kínnal telt hazába, magadra hagylak s megyek elvégezni tisztemet. ORFEO „Dove, ah dove te’n vai” Hová, óh, most merre mégy, egyetlen édes éltetőm, vigasza a szívemnek? Nincsen messze már a rév, mely utamnak véget vethet. Miért hagysz itt, jaj nekem, e vésszel terhes helyen? Tovautamban mi segít még, ha te elhagysz, édesszavú Reménység? CARONTE „O tu ch’innanzi morte” Hé te, ki holtod előtt még eme tájra jöttél ily vakmerőn, állj meg s ne mozdulj! Halandó ember egy sem juthat itt ez vízen túl holtak közt, aki él még, az nem lelhet szállásra. Hogy? Tán csak nem vagy ellensége uramnak? Cerberusért jöttél, hogy Tartaroszból elűzd? Tisztátalan vágy lobbant szívedben, mint a tűz, hogy hű aráját elragadjad? Hagyj fel őrült terveddel, én segítségül bárkámat nem nyújtom emberi lénynek, egykori sérelmek nyomait őrzi bennem a lélek, szívemben keserű emlékek és méltán jogos utálat. ORFEO „Possente spirto” Hatalmas szellem és csodálatos Isten, ki nélkül út a túlpartra nem vezet, porhüvelyét vesztett testem bárhogy higgyen, nem él, az nem, mert éltemből elveszett a kedvesem s amíg ő fel nem éled, szívem nincs, s szív nélkül élni nem lehet. Ezért vettem utamat a vak éjnek, a pokloknak, mert bárhol rejti kincsét, ily szépség mindenütt csak Mennyt ígérhet. Én, Ofeo, Euridice léptét követem egyre vaksötét vidéken, hová halandó ember sose ért még. Óh, reményem egyetlen pillantása visszaadná két szemem gyönge fényét, óh, ki tiltja, hogy szűnjék szenvedésem? Csak te lehetsz, nemes Isten, segítség, engedjed meg, hogy édes szavú lantom húrján ujjaim énekem kísérjék, zordon lelkekben szánalmat fakasszon. CARONTE „Ben mi lusinga” Elbűvölik szívemet s meghatóak, mondhatom, szerencsétlen dalnokom, könnyeid és éneked. De sajnos, lelkemtől túlságosan is messze a kegy, nem méltó az tulajdon érdememre. ORFEO „Ahi, sventurato amante!” Én árva, le kell tegyek arról, hogy könyörüljenek! Nem lesz bolyongó árnya e temetetlen holtnak. Szörnyű sors szab határt, s rettegve a halált tőled távolba zárva, szólítalak hiába. Könyörögve könnyek közt magam elemésszem? Add vissza kincsemet, Tartarosz, nékem. ORFEO „Ei dorme, e la mia cetra” Alszik. Kevés volt lantom, hogy kő szívére hasson, de álmában tán dalomnak nem tud ellenállni, s most szunnyad. Rajta hát, mért késlekedem? Van rá időm, hogy a túlpartra érjek, ki tiltaná, nincs senki. Könyörögtem – most merésznek kell lenni. Az alkalom előttem: ki kell használni, élnem vele időben, mialatt szeme fürdik könnyei sós levében. Add vissza kincsemet, Tartarosz, nékem! [KÓRUS (alvilági lelkek) „Nulla impresa per uom”] NEGYEDIK FELVONÁS Helyszín: az alvilág Orfeo éneke meghatja Proserpinát, Plutone hitvesét, aki rábeszéli férjét, hogy engedje vissza az élők soraiba Euridicét. Plutone teljesíti a kérést, de csak azzal a feltétellel, hogy a szerelmesek nem néznek egymásra, amíg a napvilágra nem érnek. Orfeo a hosszú út alatt sokáig ellenáll a fúriák kísértésének, végül azonban visszapillant, hogy lássa minden rendben van-e. Ekkor azonban kedvese örökre eltűnik a szeme elől. PROSERPINA „Signor, quell’infelice” Jó uram, amaz árva, ki a halál mezőit Euridice nevét kiáltva járja, és édes sóhaját te magad is hallottad az imént, oly szánalmat keltett szívemnek mélyén, hogy most még egyszer könyörögve kérlek, hallgassa meg kérését istenséged. Ó, hogyha szemem fénye szerelmes lángolással őszintén megigézett, ha úgy imádtad bársonyos homlokom, mit egednek neveztél, s megesküdtél reája, hogy nem irigyled sorsát Jupiternek, kérlek téged, a nemes lángra kérlek, melyet nagy lelkedben Ámor lobbantott, hogy Euridicét engedd visszatérni, hisz itt csak senyved. Hadd éljen vígan, dalolva, ahogy nemrég, s az árva Orfeónak szárítsa fel könnyét. PLÚTÓ „Benché severo” Bárha szigorú és merev törvénnyel szállsz szembe óhajoddal, imádott hitvesem, nincsen, mit el nem érhet a szépséged, mikor e kegyet kéred. Így hát a törvény ellenére Orfeo leljen rá szép Euridicére. De mielőtt a lábát e mélységből kitenné, nem fordulhat felé sóvárgó tekintettel. Ha megteszi, csak egyszer, az már ok rá, hogy végleg elveszítse. Ekképpen rendelkeztem. Tehát, miniszterek, szilárd akaratom hirdessétek ki szerte, úgy, hogy megértse Orfeo, s Euridice is értse. S hogy másképp döntök, senki ne remélje. FÚRIÁK „O de gli abitator” Az örök árnyék lakóinak királyunk, parancs szavad. Kutatnunk indokaidat még gondolatban sem szabad. E szörnyű mélyből vigye el a kedvesét, ha jól ügyel, s nem fogja el ifjonti hév és szeme előtt tartja súlyos ígéretét. PROSERPINA „Quali grazie ti rendo” Hogyan háláljam meg neked, hogy ilyen nemes szívvel teljesíted kérésemet, nagylelkű jó uram? Áldott legyen a nap, mikor megtetszett neked, áldott legyen édes cseled, hogy a napfénytől fosztva szerencsémre azóta melletted lehetek. PLÚTÓ „Tue soavi parole” Szerelmemet éleszti fel minden csodás szavad, s örvendezik szívem, hogy tőlem többé nem ragad el semmi égi ábránd, nem vágyódsz máshová, közös nyoszolya vár ránk. KÓRUS (alvilági lelkek) „Pietate, oggi, e Amore” Ma Ámor és a Kegyelem ül diadalt a mélyben. FÚRIA I „Ecco il gentil cantore” A nemes dalnok ím jelen, hogy felvezesse hitvesét, vissza az ég alatti fényre. ORFEO „Qual onor di te fia degno” Mily dicsőség illet téged, hű, mindenható lantom, ki a rideg alvilági elméket megtisztítád a haraguktól? A legszebb égi képek között lesz a helyed, dalodra csillagfények táncolnak körülötted. Általad lettem boldog én, szép arcát felleltem hölgyemnek, s kebelén pihen ma még fejem. ORFEO „Ma mentre io canto” De jaj, miközben dalolok, ki biztosít, hogy ő követ? Ki rejti el előlem szemének drága fényét? Tán az alvilág istenségei irigyelik boldogságom, hogy nem köztük találom? Megfosztanátok engem a boldog fénytől, melyet csak más tekintetének nyomán lelhetnék meg? Ne félj szívem, légy bátor! Amit Plútó megtilt, azt parancsolja Ámor, s a legnagyobb istennek kell engedelmeskedjek. ORFEO „Ma che odo ohimé lasso?” De mit hallok? Jaj nekem! Tán a fúriák támadnak rám, hogy kincsem elrabolják? És én ezt tűröm?! (Megfordul és Euridicére pillant.) Óh, drága csillogás! Hát mégis látlak! Mégis… De jaj, miféle árny hull tekintetedre…? FÚRIA II „Rott’hai la legge” Megszegted a törvényt, méltatlan vagy a kegyre! EURIDICE „Ahi, vista troppo dolce” Látnunk egymást oly édes, s oly keserű is egyben. Túlságosan szeretsz, ezért veszítsz el engem. Én pedig nyomorult, elvesztem a reményt, hogy élvezhessem a fényt s vele az életem, s elveszítlek egyúttal téged, minden egyébnél drágább kincsemet, én hitvesem… FÚRIA II „Torna a l’ombre di morte” Térj vissza az árnyak közé, boldogtalan Euridice, nem látsz több csillagot, nem hallgat meg a Mély, hasztalan minden sóhajod. ORFEO „Dove ten vai, mia vita? Bárhová jutsz is, életem, követlek. De mi tart vissza engem, álom vagy tünemény? Miféle gonosz hatalma e szörnyű sötétségnek, ez áldott sötétségnek, vezet ki vágyam ellenére a gyűlöletes fényre? [KÓRUS (alvilági lelkek) „E la virtute un raggo”] ÖTÖDIK FELVONÁS Helyszín: árkádiai táj Orfeo az első élő ember, aki megjárta az alvilágot és sértetlenül visszatért az élők közé. Kedvese elvesztése miatt azonban vigasztalhatatlanul boldogtalan. Apollo isten, látva fia elkeseredését, leszáll az Égből és magához emeli őt az Olümposzra, a halhatatlanok közé. ORFEO „Questi i campi di Tracia” Dalaim nyomát kutatom egyre e tájon, hisz ez az árva vidék, mely őrzi még szépségüket, s fájdalmamat. De már reményem sincsen, hiába sóhajtozom, bárhogy könyörgök, siratom, hogy visszakapjam kincsem. Mit is tehetnék mást, hozzátok fordulok, erdők, kik szenvedésem látva valaha régen, vigaszt susogtatok. Jó ide visszatérnem. Most újra irgalommal nézzétek szenvedésem, panaszos könyörgésem. A hegyekkel virultok és a kövekkel sírtok a tűző napsütésben. Veletek maradok, itt hull a könnyem váltig, és váltig reszketek, gyászolok, mint a sírnál. ECO „Hai pianto.” …a sírnál. ORFEO „Cortese Eco amorosa” Kedves, szerelmes hang, bárha te is csak kínnal vigasztalni akarsz gyötrő fájdalmaimban, s szememnek könnyes árján sóhajoddal emelsz átívelő hidat, mely balsorsomban támaszt nyújt nekem. De minden könny kevés, és mindegyik híd zárva. ECO „Basti.” …zárva. ORFEO „Se gli occhi d’Argo avessi” Ha ezer szemem volna, akkor könnyem talán betöltené a tengert, még soha nem ért embert ily galád baj. ECO „Guai.” …baj. ORFEO „S’hai del mio” Ismered árva sorsomat, és köszönöm neked a jó szándékodat. De miközben siránkozom, mért ismétled egyre csak a végét? Tedd teljessé szívemnek könyörgését! ORFEO „Ma tu anima mia se mai ritorna” Téged pedig, drága lelkem, ha valaha árnyad még visszatér e nyájas, hű berekbe, várjon akkor a legnagyobb dicséret: tegyen szetté lantom hangja s az ének. A szívnek oltárára tömjénként helyezem lángoló lelkem, tehozzád méltó áldozat legyen. Szép voltál és eszes. Beléd helyezte minden báját, kecsességét, finomságát az Ég. mindent, miből a többi nőnek nem jutott semmi. Minden nyelven minden dicséret csak téged illet. A legszebb testben lakott a legszebb lélek. Uralmadnak a fájdalom sem vethet véget. A többi gőgös és kegyetlen, kőszívű, rideg lelkű és ingatag, nincs bennük érzés, sem nemes gondolat, egyőjüket se illesse férfitől hódolat, ne hajtsunk nekik térdet! A szerelmükben hűtlenek és árulók. APOLLO „Perché a lo sdegno” (Leszáll az Égből) Kár érte, aki megvetés és fájdalom prédája, annak jutalma csupán az ódium. Csak rossz, csak rossz tanácsokat sugall, melyeket elfogadni nem épp nemes lélekre vall. Úgy látom, heves delírium, ami elragad és ural. Égből a földre szálltam, hogy segítsek néked. Csak hallgass rám, s jutalmat nyersz és örök életet. ORFEO Én nyájas jó uram, végtelen űrbe jöttél, célod reménytelen. Iszonyú fájdalommal sújtott engem harag és szerelem. Itt állok, készen rá, győzz meg engem égi atyám, akaratod vezessen. APOLLO Túl sok öröm ért boldogságod során, most túl sok könnyed hull, sorsod sanyarú és sivár. Mit sem tudsz még arról, hogy itt lenn minden múló, silány. De ha gyönyörre s örök életre vágyódsz, gyere velem az Égbe, Ő szólít most magához. ORFEO De meglátom-e még imádott Euridicém fényes tekintetét? APOLLO A csillagokba költözött, ott sétálsz majd sugarai között. ORFEO Áldott jó atyám, nem volnék méltó fiad, ha nem követném hűen tanácsodat. APOLLO, ORFEO „Saliam cantando al cielo” Szálljunk tehát, zengjük dalát az Égnek, ahol az őszinte erény méltó jutalma végre Léthe, s a béke. (Lassan felemelkednek az Égbe.) KÓRUS „Vanne Orfeo” Menj, Orfeo, te boldog, élvezd az égi áldást. Ott elfelejted a Poklot, a kín ott nem lel szállást. Oltárokról tömjén füstje száll hozzád, s áld örökre. Mi tartóztat, nincsen, ha hív az örök Égbolt. Szenvedtél érte itt lenn, fénylő csillag leszel most. Ki gyászában hitet vet, ott fenn arat kegyelmet. (A szöveget gondozta: Szabó László Sándor) 2