Mascagni Lodoletta I. felvonás Tavaszi alkony. Jobbra Lodoletta kis háza. Háttérben oltár Szűz Mária szentképével. A szomszédok virágokkal díszítik a kis házat. 1. Gyermekek: Hej, keress, keress, fogj meg! Hej, hej, itt keress! Várj, várj, a sövény mögött? Odaát a bokrokban? A ház mögött! A szomszédos barackfánál! A szomszédos barackfánál? Igen! Gyere! Gyere! Hideg! Hideg! Melegebb! Melegebb! Forró! Forró! Tűz! Tűz!... Hej, keress, keress, fogj meg! Hej, hej, itt keress! Antonio: Köszönöm, jó szomszédok, mindenkinek, amit Lodolettáért tettetek! Szomszédok: Ez a születésnapja, a születésnapja! Nőjön ki itt egy fa! Friss illatok, élénk színek, egy fa, tele gyümölcsökkel és virággal! Giannotto (messziről): És hajnalban, mikor a nap felkel, eléneklem hozzád az első dalomat! Ollá, ollá! A dal mindig szomorú, ó, kisleány, te vagy az egyetlen, aki meg tudja mondani, miért! Ollá, ollá! (Belépve:) Megjött már Lodoletta? Szomszédok: Még mindig a virágkereskedésben van! Giannotto: Értettem. Ez egy kis ajándék a mamámtól… Szomszédok: Ó, milyen csodás, milyen drága holmi! Selyem és csipke! Lodoletta olyan lesz benne, mint egy királynő! Antonio: Köszönet és üdvözlet a mamádnak! Szomszédok: Nem maradsz itt? Giannotto: Le akarom rakni a szénát, azután visszajövök! Szomszédok: Ma este ünnep lesz a faluban! Énekelni és táncolni fogunk, fények alig lesznek, derült az ég, csak a hold világít majd… Feltétlenül vissza kell jönnöd! (Giannotto elmegy) Antonio: Mindenki, mindenki hozott valami ajándékot Lodolettának, én vagyok az egyetlen, aki semmit se adhattam. Ó, drágám! Sajnos, annyi pénzem sincs, hogy meglepjelek egy pár piros facipővel! Gyertek ide, gyerekek! Gyertek ide! Át kell ismételnünk a köszöntő dalocskát! (Az öreg hegedűshöz:) Hangold a hegedűd, krebs! Figyelj! Először a meghajlás jön, ha valaki eltéveszti, megbüntetem! Gyerekek: Szerenád tündéri Lodoletta tiszteletére! (Flammen és Franz lépnek be vidám társasággal) Flammen: Állj! Állj! Franz: Álljunk meg! Barátok: Álljunk meg! Franz, barátok, barátnők: Szomjasak vagyunk! Flammen: Mit tudnak nekünk adni? Szomszédok: Frissen fejt tehéntejet! Franz: Pokolba vele! Semmiféle tejet nem iszom! Flammen: Ide egy vödör tejet! Franz: Inkább szomjan halok! Flammen: Legrosszabb esetben koccinthatsz tejjel Badinguet (III. Napoleon) egészségére! Franz: Ah, kegyelem! Flammen: Mitől félsz? Engem száműztek! Franz: Reménytelen eset vagy öreg visszaeső! Makacsul gúnyolod a császárt… most nevethetsz a száműzetésben! Szerencsétlen! Mire vinnéd „tejországban” élve, egy ilyen igénytelen és jámbor vidéken, mint ez, te, a párizsi Don Juan? Te a bűn festője vagy, a vétkezés művésze, mit tudnál itt festeni? Flammmen: Ennyi bűn után az erény képét! Franz: Ó, Flammen, az erénycsősz! Szomszédok: Itt jön a friss tej, most fejték csak úgy habzik! Franz: Ó, drága szegény Flammen, úgy beszélnek róla a háta mögött, mintha hulla volna! Flammen: Nem tudnál csendesebben dörmögni? Franz: A tej fehérsége befeketíti a gondolataimat; máris a sírodon zokogok! Flammen, Antonio, kórus: Ha-ha-ha! A bolond nő: Asszonyok, asszonyok, nézzétek! Visszajött! Visszajött! Franz: Mi van vele? Barátok, barátnők: Mi történt vele? Antonio: Ezelőtt 10 évvel tengerbe veszett a fia, azóta egész életét az ablak előtt tölti, várja, hogy majd visszatérjen… Gyakran megjelenik előtte… Ilyenkor magánkívül kiabál… azután… Bolond nő: Ah, ne, ez nem az én fiam! Kisfiam, mikor jössz már haza? Szárítottam neked dohányt, a száraz dohány ott van a ládában, úgy szereted, mint más a kenyeret. Itt az ünneplőruhád, az ágyra terítve, és minden rendben van az anyád szívében! Kisfiam, mikor akarsz már hazajönni? Szomszédok: Holnap, talán, Anna Máma! Franz: És ráadásul itt ez a bolond nő! Ah, csupa vidámság… Elég, elég! Menjünk, vagy egyedül indulok! Bolond nő: Mielőtt besötétedik? Szomszédok: Lehet, Anna Máma (Flammen észreveszi a Szűzmária-festményt, kezébe fogja a kis képet, hogy megvizsgálja. Antonio odalép hozzá) Flammen: Magáé? Megveszem! Antonio: Az enyém! Eladjam? És a lányom mit szól majd hozzá? Minden este feldíszíti virágokkal. És ha többé nem találja itt az ő Máriáját, hogyan fog majd palántákat ültetni? Hogyan okozhatnék ekkora bánatot, éppen a születésnapján? Ma lett 16 éves! Flammen: Kicsoda? Antonio: Lodoletta. Franz: Flammen! Flammen: Várj egy percet! Nem akarom, hogy Lodoletta sírjon. Ma kölcsönadná nekem a képet, lemásolnám, azután megvenném az eredetit. Adnék érte egy aranyat! Antonio: Egy aranyat! Ó, ha tudná mit jelent nekem ez a pénz! Ha volna pénzem, én is vehetnék egy szép ajándékot! Mindenki adott neki valamit… És én már ki is választottam! Képzeljék csak: egy pár piros facipőt! Mintha rózsák vennék körül a lábát! Nos, figyeljen, hallgasson rám: jöjjön vissza ma este! Mikor már feldíszítette a képet, és elaludt, akkor odaadom magának! Flammen: Helyes, ez a magáé. Hogy vegyen egy pár facipőt Lodolettának! A kis lába, a kis fehér lába legyen rózsák között! Antonio: Köszönöm! Jó és azután? Flammen: Estére visszajövök! Franz: Flammen! Flammen! Franz, barátok, barátnők: Induljunk! Flammen: Rajta! Franz, barátok, barátnők: Gyorsan! Antonio: Azt mondják, hogy a szentektől szerzett pénz balszerencsét hoz! Ó áldott Szűzmáriám, nem saját magamért tettem! Asszonyok, rohanok a faluba! Egy pillanat múlva, visszajövök! Szomszédok: Fejezzük be! Gyorsan! Hozzátok a székeket, állítsátok fel a létrát, gyorsan, gyorsan! Lodoletta (belép): Asszonyok, asszonyok! Micsoda rohanás volt ez! Egész úton futottam! Úgy tűnik, mintha ezer év alatt értem volna haza! Ó, ha láttátok volna! Lent az üzletben, alig akartak elengedni! Körülvettek és szólongattak: óh, Lodoletta, ma van a születésnapod! Ó Lodoletta, nőjjenek szárnyaid! És az a sok kedvesség, az ajándékok, a sok ajándék, mennyi ajándék! Gyertek nézzétek, mi minden van itt! Milyen szépek! Túlságosan is szépek! És ez a nagy ünneplés! Nem felejtettetek el piros ribizliből és pöszmétéből lámpákat készíteni! Ragyogóan néz ki a szobám, olyan csodásan, hogy könnyek szöknek a szemembe! (Körülnéz a feldíszített kis házban) Ó, milyen bájos! És hol van Antonio papa? Szomszédok: Beszaladt a faluba, azonnal itt lesz! Gyerekek: Tündérszerenád Lodoletta tiszteletére. Ezen az éjszakán, tündérek jelennek meg az utcákon, valamennyi fehér a holdfényben, egyik a másik után, csendben, itt fognak találkozni. Csak tücsökciripelés jelzi jöttüket: crr, crr, crr. Azután felsorakoznak, és szerenádot adnak neked, drága, szendergő kis testvérüknek. A tündéreknek nincs hegedűjük, az ő hangszerük a jázmin és a liliom. Szikrázzatok csillagok, álmodjatok gyerekek! A tündérek énekelnek, a tündérek énekelnek! Lodoletta: Sokkal szebben énekeltek, mint a tündérek! Drága gyerekek, drága gyerekek! Antonio (futva érkezik): Lodoletta, mit gondolsz, mit hoztam neked? Kitalálod? Jól gondolod! Itt van a papucs! Lodoletta: A piros papucs! Antonio: Végre a tied! Lodoletta: Oh, Papa! Antonio: És egy másik ajándék, szintén a Jóistentől! Nézd! A barackfák virágba borultak, a barackfa csupa virág! Lodoletta: Ó, törjetek le néhány ágat! Törjetek le néhány ágat! A virágok nekem nyíltak, az én születésnapomra! Ma éjjel az ágyam körül hallani fogom a hangjukat, ők fognak álomba ringatni! A virágok énekelnek a csillagok fényénél, és édesen illatoznak majd. Tavasz van! És amikor a barackfa újra kivirágzik, minden virágba borul! Itt a tavasz! Antonio: Igen, Lodoletta, letöröm neked azt az ágat, amelyiken a legtöbb virág van! Gianotto: Lodoletta! A mamám küldi ezt a kis ajándékot és azt üzeni, nagyon szeret, légy boldog! És örülne, ha eljönnél hozzánk! Lodoletta, úgy szeretnék együtt lenni veled, nem itt, mindenki előtt, nem az ünneplők között! Szeretnék valamit mondani neked… Lodoletta: Igen, Gianotto, én is ezt akarom, igen, elmegyek, meglátogatom a mamádat! De most a gyerekek arra várnak, hogy táncolhassanak, és Antonio papa is fenn van már a barackfán. Szórd szét a virágokat, Papa, szórd szét a virágokat, amíg a gyerekek táncolnak! (Tánc) Antonio: Ez a tietek, gyerekek, a tietek! Lodoletta, a legszebb a tiéd! Te vagy az örömöm, a vigaszom, évről-évre szebb leszel, évről-évre jobb leszel! Óh! (Leesik a fáról. Szomszédok, parasztok: Antonio, Antonio! Lodoletta: Ó, papa, papa! Szomszédok: Menjetek haza, gyerekek, szaladjatok haza! Szentséges Szűzanya! Gianotto: Antonio, Antonio! Lodoletta: Nem válaszol? Gianotto: Elájult! Lodoletta: Oh, Papa! Parasztok: Óvatosan emeljétek fel! Lodoletta: Vér, vér! Szomszédok: Csend! Ne kiabálj! Parasztok: Vigyük haza! Nem, nem, be a faluba, a faluba! A kórházba, a kórházba! Gianotto: Most jó, emeljétek! Lodoletta: Óh, Papa! Éppen akkor, amikor nekem törtél virágzó ágat! Giannoto, Lodoletta: Menjünk, menjünk! Szomszédok: Szegény Antonio, szegény Antonio… Azt mondta, hogy eladta a Szent Szűz képét. De ez nem igaz, a Szent Szűz itt maradt! Szegény Lodoletta, szegény Lodoletta! Itt van Vanard! Nos, Vanard? Vanard: Meghalt! Szomszédok: És Lodoletta? Vanard: Szegény kislány! Rá se lehet ismerni. Saját magát vádolja… és olyan halvány! Sápadt, mint a viasz! Beszélni se tud! Itt akar maradni! De hát nem maradhat! Ott kell neki hagyni a házat! Micsoda tragédia, asszonyok! (Belépnek a házacskába.) Szomszédok: Gyere velünk, töltsd nálunk az éjszakát! Gyere a gyerekekkel! Gyere, kedves! Ne állj itt egyedül, kedvesem! Gyere együtt a mi gyerekeinkkel! Lodoletta: Nem, jóasszonyok! Hagyjatok, kérlek benneteket! Egyedül szeretnék maradni! Itt akarok maradni, és sírni, itt, ahol minden róla beszél! Szegény Antonio Papa! Szegény Papa! Mindez miattam! Éppen akkor, mikor nekem akarta letörni azt a virágzó ágat! Giannotto: A mamám már vár, ő olyan jó asszony, ismered… Majd ő megvigasztal, úgy mintha az anyád lenne, kedvesem! Lodoletta: Köszönöm, köszönöm neked, Gianotto! De nem tudom itthagyni a kis házamat… (A szomszédok és Giannotto elmennek.) Flammen (belép): Itthon van! Annyira örült az új papucsnak, hogy Lodoletta elfelejtette ma este virágokkal feldíszíteni a Szent Szűz képét! Itt egy síró kislány… De hisz ő Lodoletta! Ő Lodoletta! De miért sír? Lodoletta! Lodoletta: Ah! Flammen: Lodoletta, ne félj! A papádat keresem! Merre van, Flammen (belép a kis házba): Miért? Miért sírsz ilyen keservesen? Lodoletta: Leesett a barackfáról! Többé már nem lesz itt! Ott kellett hagyni a kórházban a folyosón! Fehér… hallgat… hideg Flammen: Az apád? Lodoletta: Most már nincs apám! Úgy talált, mikor kisbaba voltam, a tónál, a virágok közt egy kosárban, és hazahozott. Soha senkim se volt, csak ő! Most pedig egyedül maradtam… Mind azt mondták, hogy egy virágban születtem, tündér vagyok, és ez szomorú! A tündéreket és a virágokat senki se vigasztalja meg! Most, ebben a mély szomorúságban, mikor minden összetört a lelkemben, egyetlen hang sincs, aki vigasztaljon, senki sincs, aki a szívére szorítson! Flammen: Ó, Lodoletta! A virágok megvigasztalnak! Lodoletta: Te hallod, mikor a virágok énekelnek? Flammen: És ha abbahagyod a sírást, majd elmondom, hogy a daluk milye vigasztaló szavakat üzen neked. Hallgasd csak! A virágok a fákon, a kertben és a tónál ezt mondják: „Ne sírj, kislány, nézz a karcsú szárunkra, hogy illatos fejünket felemeljük az ég felé! Nem vagy egyedül! Nem halt meg… nézd… nézd… felszállt a legfényesebb csillag felé… csukd be a szemed… csukd be a szemed, és ő onnan vigyáz rád, vígasztal, kicsi lány!” Lodoletta: Ki küldött téged, aki ilyen jól érted a virágok nyelvét? Flammen: A jó tündér. Lodoletta: A tündérkirálynő? Neki ma este mosolyt, vidámságot kellett volna hozni… és helyette… Flammen: A tündérkirálynő így szólt hozzám: „Menj… menj… menj, keress egy kisleányt, aki térdre borulva sírdogál, és magános. Már este van, simogasd meg a haját, szárítsd fel a könnyeit! (Lodoletta elalszik) Ringasd álomba! Ringasd álomba, mintha az én karomban lenne!” Ó, apró kis lény, ki vagy te? Mit akarsz? Láttalak ezelőtt… Emlékszem rád, egy mennyei mosoly… egy álom… egy virág… egy pici ezüst felhő… (Kimegy. Elhaladva a Szűz előtt, egy csokor rózsát helyez a kis oltárra.) Lodolettáért! II. felvonás Novemberi hajnal. A helyszín ugyanaz, mint az I. felvonásban. Lodoletta kis házában ott áll a festőállvány, rajta kifeszített vászon. Lodoletta (elmegy a kép előtt és megáll): Ma egészen biztosan kész leszel, és akkor Lodolettának lesz egy kis húga! Kész! És mindig mosolyogsz! Mindig tudsz mosolyogni, boldog kis testvérkém! Ilyen késő van, és még mindig zárva az ajtaja! Szeretnék valamit kitalálni, hogy gyengéden ébresszem fel… Ha igazi Lodoletta lennék, mint a bozótban ugrándozó madárka, hol felemelkednék, hol alászállnék, oda tudnék repülni az ablakához. És mikor alszik, megkopogtatnám az üveget halkan, puhán… Azután hirtelen zavartan elszökkennék, tovaszállnék! Holland asszony (belép): Még nem kelt fel a nap ezen a szürke novemberi hajnalon. Menjünk, mert a San Guido harangja a hajnali misére hív! A hűvös szellő csak fúj, fúj, szorgos léptek sietnek a fagyos, deres utcán. Sehol egy királyi hintó, csak a szorgos lépések. (Szomszédok jönnek, hogy tejet vegyenek) Micsoda borongós, szomorú november! Gyerekek (Flammen ablaka alatt): Bú, Bú, Gú! Lodoletta: Csibészek! Minden reggel így akartok felbosszantani? Gyerekek: Igy bizony, csúfolódni fogunk! Minden reggel lármázunk majd, hogy zavarjuk, bosszantsuk a festőt! Csúnya, ronda! (Elszaladnak) Lodoletta: Jaj! Flammen (előjön): Mi történik itt? Lodoletta: Sajnálom, Flammen úr, a gyerekek kiabáltak! Flammen: Ó, persze az lesz a legjobb, ha mindjárt munkához látok! Lodoletta: Előkészítettem a festékeket és az ecseteket! (Belép a kis házba) Flammen: Ó, ó, azok a gyerekek! Az ellenségeim, egyre szorosabbra vonják körülöttem az ostromgyűrűt! Egyre merészebbek lesznek, el akarnak üldözni a faluból. Azt hangoztatják, hogy ellopták a falu kincsét, és, hogy én vagyok a tolvaj… Ez a kincs pedig egy kislány, akinek fehér szárnya van. És a legszebb virágok az arcán nyílnak: a mosoly virágai! Flammen: Milyen szürke ez a reggel! Lodoletta: Már minden készen van. Flammen (bemegy a kis házba): Helyes! Munkára! Már csak az utolsó simítások vannak hátra, most fogom a mosolyodat megfesteni! De most miért nem mosolyogsz? Mi a baj kicsi lány? Lodoletta: Semmi. Flammen: Márpedig a szemedből szomorú gondolatokat olvasok ki. Mi bánt? Mondd el bátran, kicsi lány! Lodoletta: Ma be fogja fejezni. Flammen: Miért félsz ettől? Ezt befejezem. De ez csak az első virág az új varázsból! Majd jön a többi! Lodoletta: Ó, de a varázslat szertefoszlik! Flammen: Csak nem a te egyszerűséged varázsa! Ki tudná ezt megzavarni? Ó, egyetlen kicsikém, ha ezt megkísérelném, a tündérkirálynő azonnal megparancsolná, hogy menjek messze, meneküljek innen! És akkor, Lodoletta, inkább elmenekülök! Lodoletta: Ó, vissza, Párizsba! Flammen: Hogyan képzeled? Lodoletta: Merre van a maga háza Párizsban? Leírná? Flammen: Miért? Lodoletta: Nagy szép ház? Sokkal szebb, mint az én kis házikóm? Flammen: Dehogy! Lodoletta: Becsület szavára? Flammen: Esküszöm! Lodoletta: És nincs ott egy másik Lodoletta, aki könnyek közt vár magára? Flammen: Nincs! Lodoletta: Esküszik rá? Flammen: Esküszöm! Lodoletta: Ó, nagy kő esett le a szívemről… De akkor miért gondol az elutazásra? Flammen: Nem akarok elutazni. Lodoletta: Soha? Flammen: Soha. Lodoletta: Ó! Flammen: Helyes! (Rajongással kezd hozzá a festéshez) Lodoletta: Hogy lehet ez? Mosolyog, újra mosolyog! Flammen: A te mosolyod virága! Kész! Nézd csak! Lodoletta: Ó, Flammen úr! Postás (közeledik, kisfiúk veszik körül): Ez a mamádé, ez Kate-é, ez Vanardé! Szóljatok a festőnek! (A gyerekek elfutnak a levelekkel) I. Fiú: Festő úr! Flammen: Ó, amnesztiát adtak! Ide fognak jönni a barátaim! Meg kell őket előznöm! Ó, Lodoletta, beegyek a faluba! Lodoletta: Elutazik? Flammen: Megyek, veszek neked néhány virágot! Lodoletta: Sok virágot! Flammen: A legszebbeket, a legkülönlegesebbeket! (Elmegy) Gyerekek: Csúnya, ronda idegen! II. Fiú: Senki sincs itt! Gyerekek (belépnek, megállnak a kép előtt): Ó, de szép! Olyan, mint az igazi Lodoletta! Lodoletta: A gyerekek visszajöttek! Gyerekek: Milyen csodálatos! Lodoletta: Ugye? És ezután is fogjátok csúfolni a festőt? Gyerekek: Olyan, mintha tündérek festették volna! Nézzétek a szemét, a haját! Ecsettel festették! Nézzétek, nézzétek, itt vannak! Tudom, olyanok, mint Lodoletta! Lodoletta: Állj, hozzá ne érjetek! Gyerekek: Milyen bájos! Ha kinyitná a száját, mindjárt mesélne nekünk! Azt mondták, hogy többé már nem fogsz mesélni… Lodoletta: Ki mondta? Ez nem igaz, gyerekek! Máskor is mesélek, a legszebb történeteket mondom majd el, továbbra is a nővéretek vagyok! Gyertek ide, hadd öleljelek meg benneteket, mint egy csokor virágot! Gyerekek: Ó, Lodoletta! Szomszédok: Merre vagytok? Látni akarjátok, mi történt vele? Gyerekek! Gyerekek! Gyerekek: Itt van, Mama! Szomszédok: Nem értitek? Többé nem látogathatjátok meg azt a nőt! Azonnal menjetek haza! Távozzatok innen! Lodoletta: De miért, miért? Vanard! (Vanard odalép a házához és becsukja az ajtaját) Giannotto: Látod, Lodoletta, ha meghallgattad volna, amit este mondtam, nem kellene ennyi megalázást eltűrnöd! Én ennél különb életet ajánlottam neked! Ó, milye gyakran áltattam magam egyedül, egyedül ezzel az álommal! Magam előtt látlak szőkén és hamvasan, búzakévék vesznek körül, virágok fürdetnek a napsütésben! Enyém vagy, Lodoletta, én menyasszonyom! És hallom a hangod a távolból, a réten át a nyugodt esti csendben, ahogy a tavaszról énekelsz! És akkor, mikor elragadnak az érzelmeim, arra gondolok, hogy te ott vagy… vele… Mennyire tudom magamat siratni! Mennyit sírok miattad! Lodoletta: Miféle butaságokat gondolsz, hogy engem siratsz? El se tudom képzelni! Megkérdezem magamtól, vajon hibáztam-e valamikor? És visszaemlékszem rá mit mondott Antonio Papa, a drága Antonio Papa: „ha valami hibát követtünk el, ha valami titkolnivalónk van, ne féljünk bevallani!” Én a friss levegőn élek, ha süt a nap, ha fagy, a kis házam éjjel-nappal nyitva áll! Neked, Giannotto, nem szükséges kiáltozni, inkább neked kellene engem megvédeni! Mindenkinek el kellene mondanod, semmi okuk rá, hogy Lodolettáért aggódjanak! Ne foglalkozzanak a sorsával, nagyon jól érzi magát! Legyenek kedvesek hozzá, és ne óvják a gyerekek mosolyától! Giannotto: Te vissza akarod szerezni a falu szeretetét és a gyerekek mosolyát ugye? Akkor el kell menekülnöd attól az embertől! Lodoletta: Miért menekülnék el tőle? Giannotto: Mert az az ember a vesztedet akarja! Lodoletta: A vesztemet akarja? De hisz olyan tisztességes és jó hozzám! Giannotto: Nem látod, nem érzed, hogy szerelmes vagy bele? Egyre jobban szereted! És akkor nyugodtan megkérded, miért sírok utánad? És miért gondolok arra, mikor odaadod majd magad neki… És tudom, hogy egyedül fogsz maradni, egyedül, egyedül. És amikor végig sétálsz a falun, mély szomorúságot érzek majd, mikor újjal mutogatnak rád, és hallom a hátad mögött a gúnyos kiáltásukat: „a festő szeretője volt!” (Lodoletta felsikolt és beszalad a kis házba. Giannotto elindul.) Giannotto: A dal mindig szomorú, ó, kisleány és te vagy az egyetlen, aki meg tudná mondani, miért… Ollé, ollé! Flammen (belép): Senki sincs itt! Ismét levegőhöz jutottam! Féltem, hogy megérkeztek, és beszéltek Lodolettával! Mit nyertem az amnesztiával? Térjek vissza Párizsba? A régi életembe? Nem, ez ideális hely, itt élhetek és alkothatok! Itt akarok maradni, együtt a kicsi lányommal, Lodoletta mellett, örökre, örökre! (Bemegy a kis házba) Mi baj van Lodoletta? Nem keresett senki? Te sírtál! Miért? Ezelőtt soha se láttam a könnyeidet! Igy még szeretetre méltóbb vagy, egyre, szebb leszel, milyen szép vagy, Lodoletta! Lodoletta: Hagyjon magamra Flammen úr! Flammen: Különös a hangod. Menekülsz előlem. Sápadt vagy… remegsz… A szíved a torkodban dobog. Lodoletta! Ez a nagy érzés, amely tavaszt hozott az életedbe, amely felébredt és kinyílt a lelkedben és a szívedben, napfényt kíván! És virágokat! És szerelmet! É is érzem ezt az új szívdobbanást! Ez a mi szerelmünk! Az első szerelem! Lodoletta: Félek, félek! Flammen: Ez a bimbózó virágok szorongása, és ez a szorongás elmúlik a napsütésben. Ez egy isteni virág, a varázs! egyre növekszik, ha megengeded a napnak, hogy megcsókoljon! Lodoletta: Ne, Flammen úr, ne! Ha egyszer letépik a szűziesség virágját, azonnal elpusztul és a varázslat megtörik. Éppen maga mondta egyszer: „ha a varázslat elmúlik, el akarok menekülni!” Engedem magát, Flammen úr menekülni, hagyjon itt menjen el! Flammen: Azt akarod, hogy elmenjek? Itt hagyjalak? Arra kérsz, hogy örökké sirassalak? Lodoletta: Flammen úr! A szíveben maga lakik, mint ahogy Isten az oltárban! Nem szükséges, hogy emlékeztessen szerencsétlen sorsomra! Ó, Flammen! Flammen: Ó, Lodoletta, én Lodolettám! Ó Flammen, Flammen! Miért teszel próbára? Édes icsi lánykám… Igen, menekülni, menekülni… III. felvonás Szilveszter éjszakája Párizsban. Balra Flammen villája, jobbra kert. A kerítés mellett utca. Flammen meghívta barátait szilveszterezni. Tenor hang: Az óév meghalt, az újév megszületett! Minden elmúlik, minden eljön! A sok szomorúság ott úszik lenn a Szajnán! Ó, mire készülsz, Gojot Apó! Gyere ide, Margot! Kórus: Ma éjjel a külvárosból idejönnek a lányok, hogy szeretkezzenek velünk! A külvárosi lányoknál senki nem tud édesebbe szeretni! Tenor: És amikor az óra 12-t üt, szerelmesem, hadd csókoljam meg a szád! Hadd (csó) számoljam, hány csókot adsz! Ahány csókot adsz, annyi boldog napot hoz az új év! Új év, új szerelmek! (A villa felől keringő ütemei hangzanak) Flammen: Ó, hagyjatok! A lakoma, a tánc, a bor, ezek a nők! Unom őket, idegesítenek! Franz: Látom, milyen hideg van itt! Flammen: Nem akarok többet mulatni! Franz: Értem, itt a fagy! Flammen: Becsaptam magam, amikor azt hittem, hogy folytatni tudom a régi életemet, de ez lehetetlen! Mindig ő jár az eszemben! Mindig ó jár a szívemben! És a lelkiismeret-furdalás ma éjjel még jobban kínoz. Franz: Lelkiismeretfurdalás… na és? Mit törődsz vele? Megérteném, ha egyáltalán létezne ilyesmi… Flammen: De én otthagytam minden segítség nélkül, szegényen és egyedül! Franz: Te mindent megtettél érte, amit tehettél! Saját magam mentem Hollandiába, abba a faluba, hogy segítsek rajta, de a lány eltűnt! És ez érthető. Rájött, hogy az egész falu ellene fordult, így kénytelen volt máshova menni, hogy virágot áruljon. Mára már biztosan megvigasztalódott! Kövesd a példáját te is! Tedd, amit ő tett! Csinálj bármit, amit akarsz, csak ne tarts fenn kint, a hidegben! Elegem van belőled! Megyek is le, hogy szórakoztassam a társaságot! Flammen: Ha Franznak igaza lenne! Ha megnyugodott és megvigasztalódott!.. Nem, érzem, hogy ez lehetetlen! Talán annyira hiányoztam neki, nem találta helyét, és otthagyta az üres kis házat! Lodoletta megszökött… elrepült! Ó, drágám! Vajon hol pihen most, amikor nincs levél a fákon, nincs virág a réteken? Ó, drágám! Ha meg tudnám találni a kis házában, amint sírdogál, mint azon az estén, csendben érkeznék, és amikor újra látnám, érezném, itt a tavasz! Ó, Lodoletta, visszatérek, visszatérek, és együtt maradok veled! A falu már alszik, csak mi ketten vagyunk ébren… A szívemre szorítom a fejét, és ez a tökéletes élet, amely kivirágzik, ez a tökéletes boldogság, amely örökké tart. Ó, Lodoletta, miért hagytalak el, ó, drágám! Lodolettám, merre vagy? Merre vagy? Merre vagy? (Barátai és barátnői csúfolják Flamment) Maud: Ó, ez többé már nem is Flammen! Barátok, barátnők: Nem, ez már nem is Flammen! Ki fogjuk tagadni! Franz: A meghalt óév élő jelképe! Többiek: A meghalt óév élő jelképe! Maud: Nem, ez többé nem Flammen! Újból meg kell keresztelni! Adjunk neki új nevet! Többiek: Werther! Tristan! Hamlet! Maud: Romeo! Maud, Franz, többiek: Ha, ha, ha! Romeo! Maud: Szállingózik a hó, menjünk vissza a házba! Franz: Menj, és halj meg a szerelemtől! De nem tüdőgyulladásban! Az nem lenne elegáns! Barátok, barátnők: Gyere be, Romeo! Maud: Ne s törődjetek vele! Az a szép holland kislány akarja eljegyezni, biztosan! Búcsúzzunk vidáman az óévtől! Többiek: Ha-ha-ha! Lodoletta (a távolból közeledve): Ah, itt a neve! Itt lakik! Ez a háza! Itt vagyok a házánál! Engem vár! A kapu félig nyitva, a ház kivilágítva! Biztosan minden éjjel így szokott lenni! Mennyire vár rám! Mennyire sír utánam! Ez a gondolat adott erőt Lodolettának, hogy siessen, oly sokszor… oly gyakran! Ez a szegény fapapucs! Milyen hosszú út áll mögötte! Mennyit szenvedtem az éhségtől… a hidegtől. És minden este, miután lemet a nap, mennyire féltem! Most már többet nem szenvedek, nem félek, itt vagyok nála, szólhatok hozzá: Flammen, bocsáss meg, ne sírj többé.. Itt vagyok! Itt van Lodoletta! Nem tudok nélküled élni! Mindent otthagytam… megszöktem…Idejöttem, hogy felajánljam neked az életemet! Te vagy a mesterem, és az egyetlen szerelmem! Flammen, bocsáss meg, ne sírj többé! (keringő ütemei hallatszanak) Nem, ez mégsem az a ház! Itt valami ünnepség folyik! Ó mennyi nő! Milyen szépek, milyen csodás ruhákban vannak! Ó, ez nem az a ház! Ah, Flammen, Flammen! Mégis az övé! Ő is itt van! Itt van Flammen! El innen, el innen! Hadd repüljek el! (összeesik) Ó, szívem, ne szakadj meg! Adj erőt, adj életerőt, hogy elfussak innen! Ó, milyen fáradt vagyok, mennyit szenvedtem… aludni szeretnék… fázom… fázom… Gyerekek, akik a falumban laktok, gyertek, valamennyien, fehér kapucnis kabátkáitokban, a kis faházba, fogjátok meg a testvéreteket, aki itt fog meghalni, emeljétek vállatokra, vigyétek a tóhoz, a fehér temetőbe… Azt akarom, hogy a sírom Antonio Papa sírja mellett legyen… Flammen, kegyelmezz! Könyörülj rajtam! Egyszer a „mosoly virágának” neveztél, „szépség”-nek szólítottál. És megremegtem. Nézz rám! Nézz rám! Rongyokban vagyok, kékre fagytam a hidegben. De mindez csak érted, a te szerelmedért történik! Mondd, hogy szeretsz, könyörülj rajtam! Szeretlek! Szeretlek! Szoríts magadhoz, nagyon, nagyon… még jobban! Csókolj meg Flammen! Ah, megcsókoltál, megcsókoltál, igen… igen! A karodban elalszom… Melegíts, Flammen, csókolj, csókolj… (Elesik a hóban…) Tenor: És amikor az óra tizenkettőt üt, csókoljátok meg a kedvesetek száját! (A vendégek kijönnek, mennek a Montmartre felé…) Franz: Gyere velünk, gyere a Montmartre-ra! Barátok: Gyere! Maud: Gyere, hadd kezdjük az Új Évet vidáman! Flammen: Nem akarok! Franz: Akkor jó éjt, te embergyűlölő! Maud, barátok: Jó éjt, jó éjt! Flammen: Ó! Barátok, barátnők: Ma éjjel a külvárosból előjönnek a lányok, hogy szeretkezzenek! (Elmennek) Flammen (megbotlik a fapapucsban, amelyet Lodoletta hagyott el): Mi ez? Mi ez a földön? Ki merészel kicsúfolni és megsérteni ezzel az olcsó tréfával?! De nem… mégse… erről senki se tud… De akkor… akkor… Úristen! Ne akard, hogy megőrüljek! Ments meg attól a gondolattól! Féle! Félek! Ki van itt? Ki van itt a kertben? Ki jött be ide? Ki az? Irgalmas Isten! Megőrülök! Ah, Lodoletta! Ó, én szívem! Hogyan? Hogy kerülsz ide?! Hogy tudtál ide eljönni? Mondd el! Ah, Lodoletta, beszélj, beszélj! (Magához öleli a kicsi, jéghideg testet…) Ó, hadd haljak meg veled! Ó, hadd haljak meg veled! Nyersfordítás az angol szöveg alapján: Dr. Bánhalminé Tankó Enikő 2006 nyara