GUSTAV MAHLER DAL A FÖLDRŐL HANS BETHGE: A KÍNAI FUVOLA CÍMŰ VERSCIKLUSA NYOMÁN I. BORDAL A FÖLD NYOMORÚSÁGÁRÓL Már int a bor az arany kelyhekben, de ne igyatok még, előbb énekelek nektek egy dalt. A bánatról szóló dal kacagva csengjen lelketekben. Midőn a bánat közeleg, kiszáradnak a lélek kertjei, elhervad és meghal az öröm, a dal. Sötét az élet és az a halál is! Házigazda! Pincéd aranyló borral teli hordókat rejt, íme, ez pedig itt az én lantom. Csapjunk a húrok közé és ürítsük poharunkat- be szépen illik össze e kettő! Egy borral teli pohár kellő időben többet ér, többet ér, mint a Föld minden gazdagsága. Sötét az élet és az a halál is! A mennybolt örökké kéklik, a Föld sokáig megmarad s kivirágzik minden tavaszon. De te, ember, te vajon meddig élsz? Nem múlathatod az időt száz évig a Föld porladó limlomjai között. Nézz csak le oda! A sírok felett a holdfényben gubbaszt egy vad, kísérteties alak. Egy majom az! Halljátok, miként rikoltozik, feldúlva az édesen illatozó leget. Most nyúljatok a borhoz! Itt az ideje az élvezetnek! Ürítsétek fenékig arany kelyheteket! Sötét az élet és az a halál is! II. ŐSZI MAGÁNY Őszi köd gomolyog kéklőn a tó felett, dér borítja a fűszálakat. Azt hiheted, egy művész jáde-port hintett a kecses virágokra. A virágok édes illata elszállt, hideg szél görnyeszti szárukat. Az elszáradt, arany lótuszvirágok hamarosan lehullanak a vízre. A szívem fáradt, mécsesem lángja sisteregve kihúnyt és alvásra int. Jövök már, nyugalmam meghitt fészke! Adj nyugalmat, oly nagy szükségem van a felfrissülésre. Szívem már régóta őrzi az őszt. Szerelem napja, soha nem sütsz már rám, hogy gyengéden felszárítsd keserű könnyeimet? III. DAL AZ IFJÚSÁGRÓL A kis tó közepén áll egy pavilon, zöld és fehér porcelánból. Mint egy tigris háta, olyan a jáde-híd, mely a pavilonhoz vezet. A házikóban barátok ülnek, csinosan felöltözve: iszogatnak, beszélgetnek, némelyek verset írnak. Selyemruhájuk ujja felcsúszik, selyemsapkájuk vidáman hátracsúszik fejükön. A kicsiny tó csendes vízfelületén csodásan tükröződik minden. A kis pavilonból, mely zöld és fehér porcelánból készült, minden a feje tetején áll: a híd, akár egy félhold, felfelé ívelődik és a barátok, a szépen öltözöttek, iszogatnak, beszélgetnek. IV. A SZÉPSÉGRŐL Ifjú leánykák virágot szednek, lótusz-virágokat tépnek a part mentén. Bokrok és levelek között ülnek, virágokat gyűjtenek ölükben és vidáman évődnek közben. Arany napsugarak fonják be alakjukat és tükrözik vissza őket a víz sima felületén. A nap tükrözi karcsú testüket, édes szemüket, a zefír becézően simogatva emelgeti ruhájuk kelméjét és szórja szét igéző illatukat a levegőben. Ó nézd, miként táncoltatják a deli ifjak szilaj lovaikat a part mentén, messziről csillognak, mint a napsugár és már a zöld fűzek lombjai között üget tova a jókedvű csapat. Az egyik mén most vígan felnyerít és végigvágtat virágon, füvön. Patkói szélviharként szórják szét az összegyűjtött virágokat, sörénye lobog és orrlikai párállnak a féktelen rohanásban. Az arany nap befonja alakjukat és visszatükrözi a sima vízfelületen. És a szüzek közül a legszebb vágyteli, hosszú pillantást küld utánuk. Délceg, büszke tartásukban, nagy szemük szikráiban, forró pillantásukban sötétjében panaszosan lobog szívük boldog izgatottsága. V. TAVASZI RÉSZEGSÉG Ha az élet csupán álom, mivégre a kín s fáradság? Iszom, amíg csak bírok, reggeltől estig. És amikor már nem tudok többet inni, tele van a gégém és a lelkem, elbotorkálok ajtómig és alszom csodásan. S mit hallok ébredéskor? Halld: egy madárka énekel a fán. Megkérdem tőle: tavasz van-e már? Olyan, olyan ez, akárha álmodnék. A madárka így csicsereg: igen, igen, itt a kikelet, éjjel megérkezett. Mély merengésből ocsúdok, a madár énekel és nevet. Újratöltöm poharam, fenékig kiiszom és addig énekelek, amíg a Hold fel nem kél a fekete égbolton. És amikor már nem tudok énekelni, majd elalszom újra. Mit nekem tavasz! Hadd legyek hát részeg! VI. A BÚCSÚ A nap búcsúzik, a hegyek mögött, a völgyekre leszáll az est, hideget lehelő árnyaival. Nézd, mint ezüst bárka, lebeg a hold a kék ég taván. Érzem: enyhe szél támad a sötét fenyők mögött. A patak éneke hangosan száll a sötétben, a virágok elsápadnak az alkonyi derengésben. A Föld mély, nyugodt álomban lélegzik, minden vágy álmodik, a fáradt emberek hazatérnek, hogy álmukban újra megleljék az elfelejtett boldogságot és fiatalságot. A madarak csendben gubbasztanak águkon, a világ álomba merül. Hideg fuvallat kél fenyőfáim árnyékában. Itt állok és barátomra várok: várok rá, hogy végső istenhozzádot mondjunk. Ó, hogy vágyom, barátom, oldaladon élvezni az este szépségét! Hol maradsz? miért hagysz ily soká egyedül? Fel-le járkálok lantommal a puha pázsit fedte úton. Ó, szépség, ó, örök szeretettől, élettől megrészegült világ! Leszállt lováról és odanyújtotta barátjának a búcsú italát. Megkérdezte tőle, hová vezeti és miért kell ennek így lennie. És ő így válaszolt, fátyolos hangon: Barátom, hozzám e világon nem volt kegyes a szerencse. Hová megyek? A szürke hegyek közé térek, hol békességet, békességet lel szívem. Hazámba visszatérek, otthonomba. Nem megyek én már messzi vándorútra, szívem nyugodt és várja amaz órát. De lásd, e szép föld hogy zöldell már és lángot szór a szent tavasz! S mindenütt és mindörökké csak fénylik s kéklőn int a távol. Örökké... örökké... örökké!