RICHARD STRAUSS

NÉGY UTOLSÓ ÉNEK




TAVASZ (HERMANN HESSE)

Kriptahomályon az álom
nyugodni nem hagyott:
kék szellőd járt a fákon,
illatod és madárdalod.

Nyílt titok ma a lényed,
ékes ragyogása:
ünnepe drága fénynek,
szemem csodája.

És hívedet megismered,
híved csábítgatod,
és tagjaimon végigbizsereg:
itt vagy s boldog vagyok.


SZEPTEMBER (HERMANN HESSE)

Gyász ül a kerten,
surran a szirmon a hűvös eső.
Remeg a csendben:
tudja a nyár, a vége jő.

Levélre levél aranyat
hullat a magas akácról:
Nyár-mosoly döbben fonnyatag,
a kert: álom a pusztulásról.

Rózsáknál elálldogál
a nyugtot váró évszak.
Szeme fénye: apály
pillái elalélnak.


LEFEKVÉSKOR (HERMANN HESSE)

Elfárasztott, ím, a nap.
szívem nyugszik halk örömmel,
bágyadt gyermekként fogad
éji csillagfényt özönnel.

Dolgaid elhagyd, kezem,
felejts, elmém, minden eszmét,
érzékeim – csöndesen:
én itt már csak szenderegnék.
És a lélek szabadon
hadd lebegjen, őrizetlen:
várd őt, varázs-vadon,
ezer új életre leljen.

 
ALKONYFÉNYBEN (JOSEPH EICHENDORF)

Jártunk mi rosszban-jóban,
fogtuk egymás kezét,
pihenjünk most, valóban,
csend honol szerteszét.

A völgyek elnyugosznak,
alkonyhomályon át
illatálmos magasnak
még két pacsirta vág.

Hagyd rájuk a csapongást,
vár ránk a nyugalom:
jöjj, el ne vétsük egymást
ég-föld magányokon.




(Fordította: Tandori Dezső)