RICHARD WAGNER

WESENDONK - DALOK



No.1. AZ ANGYAL

Mikor zsenge gyermek voltam,
hittem én az angyalokban,
kiktől Éden bűve, bája
árad szét a földi tájra.
S hol egy árva szív nagy búban
senyved félve, elvonultan,
amíg csöndben hull a vére,
könnybe fúlva, könnyben égve,
hol a buzgó, hő fohász
egyetlen vigasztalás:
ott az angyal szárnya leng
és a szívre vár a menny.
Lám, hozzám is jött egy égi angyal,
szárnya fénylő, mint a hajnal;
mind elűzi azt, mi fáj,
véle lelkem égbe száll.


No.2. NE TOVÁBB!

Csendesen álljatok, várjatok,
forgó évek, századok!
Fénykörök fénytelen űrbe mind,
álljatok meg, az óra int;
ős, végtelen élet, állj meg, állj,
ne forogj egyre, hagyj élni már!
Zárjad be szárnyaidat,
ősi, alkotó gondolat!
Múljon a lázad, tomboló ár,
csönd legyen most, csak egy percre már!
Nyugtalan vérnek árama, szűnj,
féktelen vágyak napja, tűnj!
Hogy a mámor szűzi kéje
most elnémít, bódultan érje!
Ha két szem lágyan egymásba mélyed,
eggyé vál két túl boldog lélek,
egymásra várva és egymásra lelve
az üdvök teljével csordultig telve
és néma az ajk, csak ámulva sóhajt
és a szív már semmit, semmit sem óhajt,
az ember eléri a Végtelent
és megfejt téged, ó Lét, te szent!


No.3. A MELEGHÁZBAN

Égnek ívelt karcsú pálma,
gyémánt fényű csuda lomb,
messzi délnek titkos álma,
mért hull könnyed, mért, ó mondd?

Búsan földre bókol ágad,
míg a szél tétova jár,
s mintha élne búd és vágyad,
róla édes pára száll.

Vágyod álmodón, sóvárul
azt a távol, ős hazát,
karod kérve, híva tárul
puszta, szürke ködön át.

Ó, én értlek, árva pálma:
egy balsorsban osztozunk,
bárha itt az Éden várna,
ah, de másutt van otthonunk.

Lám, a napnak arca fénylő,
ha a földtől válni kell!
De a szív, a mélyen érző,
búját némán rejti el.

Semmi nesz, a lég se reszket,
csak az árnyak zöldje zsong:
súlyos csöppek halkan esnek,
mintha sírna most a lomb.


No.4. FÁJDALMAK

Sír a nap, ha jő az este,
arca véres könnybe gyúl
és a tengert rőtre festve
ifjú teste sírba hull.

Ám a régi fénybe kél,
győztesen az éjszakán,
minden új nap hajnalán,
mint egy büszke, hős vezér!

Ah, mert szenvedés a sorsod,
árva szív, ne sírj, ne fájj,
hisz a napkirály se boldog,
őt is várja bús halál.

Lásd, a sírból kél új élet
és a kín is kéjre gyújt:
hála néked, nagy Természet,
mert te adsz a szívre bút.


No.5. ÁLMOK

Mondd, mily földöntúli álmok
tartják titkon fogva lelkem?
Mért, hogy semmivé nem válnak,
mint a tengerár a szirten?

Álmok, melyek tiszta fénye
egyre szebben, hőbben ég,
melyeket a szív üdvére
drága percben küld az ég?

Álmok, melyek holdas éjen
csillagként a szívbe hullnak
és kigyújtnak benne mélyen
eljövendőt, rég elmúltat!

Álmok... mintha téli hóra
tavasz napja csókot ejt
s mire kél a déli óra,
már a zsenge fű kikelt,

s közte rózsák szirma sarjad,
rózsák illatálma száll,
kebled lángján mind elhalnak,
rájuk sírhant csöndje vár.



Lányi Viktor fordítása