DOHNÁNYI ERNŐ A VAJDA TORNYA szövegkönyvét ÁTDOLGOZTA ÉS FORDÍTOTTA LÁNYI VIKTOR SZEMÉLYEK: ORBÓK, a székelyek vajdája Basszus KUND, Bariton TARJÁN fial Tenor EMELKA, Kund felesége Mezzoszoprán IVA, Tarján felesége Szoprán TALABÉR, a kobzos Tenor TURKEVI, Tenor DÖMÖLK kapitányok Basszus NEMERE, a bérci szellem Basszus ELSŐ, MÁSODIK, HARMADIK, NEGYEDIK harcos Basszus NŐK Szopránok, altok IFJU ÉS ÖREG HARCOSOK Tenorok, basszusok AGGASTYÁNOK A darab Székelyföldön játszik a 10. század vége felé. Az I. és II. felvonás közt félévi időköz van. Orbók 70 éves, Kund 30, Tarján 28, Emelka 24, Iva 20, Talabér 50, Turkevi 20, Dömölk 45. Hosszabb szünet a két felvonás közt. Az előjáték után, valamint a felvonások egyes képei közt nincs szünet. ELŐJÁTÉK (Sziklás vidék meredek szirtfalakkal. Mély szakadék, fölötte palló. Balra hátul félig kész torony. Jobbra elől alacsony sátor. A sátor előtt ül Orbók vajda, mellette Talabér. Ifjú és öreg székely harcosok dolgoznak a torony felépítésén. Fegyverzetök kard, csatabárd stb. Mindnyájan kőmívesmunkát végeznek, követ cipelnek, vakolatot kavarnak. Turkevi nehány harcossal jobbról jön.) TURKEVI Hej, hej, ide emberek, huzd, huzd! 1. HARCOS Be csúf egy munka! 2. HARCOS Szolgamunka! DÖMÖLK (hátulról jön) Hozzatok fejszét! TURKEVI Csákányt a sziklakőnek ! (A csoport el a torony felé. Kund és Tarján más harcosokkal jönnek.) TARJÁN Gyorsan! A vártorony estére kész legyen! KUND Kész legyen? S ha kész? Mit tudjuk, meddig áll? DÖMÖLK Majd összedől, mint annyiszor! 3. HARCOS Már két vagy három izben! KUND Ha mondom, Tarján, itt kárba vész a munka! Ha kész az épület pár kő hiján csak megremeg a bérc, s ledől a porba a büszke fellegvár! DÖMÖLK Hogy minket eltemessen! TURKEVI Hol a vályog? Két szálfát meg harminc téglát! TARJÁN Kell tiz-húsz kockakő is. Csak hordani gyorsan! A tornyunk estére kész. KUND De állni nem fog. ORBÓK Tornyunknak állni kell! És áll majd az őr a vár fokán és néz az erdős, sziklás bérc fölött. Támadhat napkeletről tűzzel-vassal a bessenyő, zúdulhat dél felől a kunok durva népe, tornyunk őre messze lát. A várnak állni kell! KUND Apám, már lánggal ég a völgy, a besnyő dúl! TARJÁN És pusztulnak a nyájak, és jajgatnak a nők! KUND S te elvetted a kardunk, adtál hős kezünkbe nyomorúlt csákányt! ORBÓK Csönd, fiaim, csönd!. Majd harcoltok holnap, csak még ma este épitsetek! KUND Csak ma még? S ha megint összedől? ORBÓK A tornyom állni fog! KUND Apám, háromszor dőlt már romba. háromszor. És háromszor tört föl a mélységből a bősz kacagás! ORBÓK Emlékszem jól. TALABÉR A bérci szellem kacagott! KUND A bérci szellem! Hisz ő dönti szét, mit épitünk, s még hozzá gúnyt is űz! TALABÉR Vajda, ó engeszteld ki mérgét! ORBÓK Nem bántja ő a bércek népét, segít is rajtunk, ha buzgón dolgozunk, s ha tornyunk állni fog. Nem tudjátok a bűvigét, a táltosok jós szavát? (föláll) „Követ kőre, fát fára. Valamig áll a székely vára, besnyő támad, besnyő bánja!" A várnak állni kell ! TURKEVI (néhány harcossal föntről jön) Vajda! A tornyod kész van! Épp most teszik fel a zárkövét. ORBÓK Tornyunk áll! Halljátok székelyek? Tornyunk áll! Most véget ér a munka, holnap kezdődik a harc. Álljatok vérboszút! HARCOSOK Vesszen a besnyő! ORBÓK És most, Talabér, zengd el a dalt, melytől annyiszor lángra gyult a székely vér! TALABÉR Riad a kürt, zendűl az ősi bérc! Fel székely ifjak, küzdelemre, győzelemre fel! Hadd lássa meg a vad bessenyő, hogy harcolni tudtok hősiesen, és halni is, ha kell! Hajrá! Gyúljon ki lángra bennetek a büszke székely vér! Élni fog majd hős nevetek, ha porba hull gaz ellenetek és hős diadal lesz a bér! Hajrá! Látlak a völgyben küzdeni, hol tombol a véres harc. Vérpatak árad, merre ti jártok, pusztul az ellen, merre ti vágtok győz a székely kard! Hajrá ! Kard ki, kard! (Kund, Tarján, Turkevi, Dömölk és harcosok kardot rántanak és a kobzos felé tesznek egy lépést. A beállott csendben egy kő zuhanása hallatszik.) TARJÁN Mi volt az? KUND A torony összedől! (Még néhány kő zuhan.) TURKEVI Megreszket a bérc! DÖMÖLK Kő kövön nem marad! TARJÁN Csitt, halljátok? (Még mindig zuhannak a kövek, közben tompa kacagás hallik.) KUND A bérci szellem! (A torony recsegve összeomlik. Szilajon csattan fel a kacaj, a hegyek visszhangozzák. Mind rémülten visszahúzódnak a vajda sátra felé.) HARCOSOK Végünk, végünk! DÖMÖLK El vagyunk veszve mindnyájan! TARJÁN Csitt, vitézek, csitt! KUND Apám, hol van a tornyod? ORBÓK (két tenyerébe rejti arcát) TALABÉR (hozzásiet, támogatja) Nagy jó uram! KUND Már sujt a végzet, apám. Hagyd a tornyot! TURKEVI Mi biztosabban megvédjük a hont. DÖMÖLK Hagyjuk az átkos tornyot! Menjünk a völgybe! ORBÓK (Kitépi magát, összeszedi erejét) Nem! Kézbe a csákányt! A várnak állni kell! (Kund, Tarján s a többi harcosok néma daccal állnak, mozdulatlanul.) NEMERE (még láthatatlan) Ó vajda! ORBÓK Ki szólt? NEMERE Ó vajda! A tornyod állni fog! (Tompa világításban megjelenik a sziklák közt.) TALABÉR A bérci szellem! NEMERE Ó vajda! ORBÓK Beszélj ! (A szellem felé megy, nyomában Talabér. A többiek mögöttük gyülekeznek.) NEMERE A tornyod állni fog! Építsd egymagad! Nem segíthet más; csak két kezednek hódol majd a kő! De értsd meg jól: egy élőlényt kell, hogy áldozz, egy élőlényt tulajdon népedből kell a falba ágyaznod; akkor, vajda, áll a büszke vár! ORBÓK Egy élőlényt? NEMERE Halld! Az első nőt, ki a hidon átallép, ha kél a hajnal bíbora, őt válaszd! Ő légyen népedből az áldozat, szép ifju testét a szirt ölébe rejtsd: akkor, vajda, áll a büszke vár! (A szellem eltünik; sötétedik.) ORBÓK Szellem, szellem! TALABÉR Eltünt a mélyben. TARJÁN Áldozatot kiván! KUND Egy életet! Befalazni egy nőt! 1. HARCOS Feleségem . . . DÖMÖLK Két szép leányom . . . ORBÓK Fiaim, és ti, székelyek! A bérci szellem hallgat már; halljátok, amit most a vajda mond! Kund, Tarján, menjetek a völgybe, harcra készen még ez éjszakán! Gyüjtsétek össze a sereget! A székely nép most vérboszút áll! Jó Turkevi, küldje helyre, holnap virradóra minden asszonyt, lányt! Hű népem, székelyeknek büszke törzse, végy búcsút férfimódra és könytelen! Boszúdnak napja int! De előbb tegyetek szent nagy esküvést, hogy meg nem tudja senki tőletek, mi történt itten! KUND Esküt apám, - a te fiaid? ORBÓK Mint a többi! Egyik székely nő csak annyi, mint a másik, bárki lánya vagy húga és bárki asszonya légyen is! KUND Apám, engem kiváltság illet, elsőszülötted vagyok, országodat én öröklöm . . . ORBÓK Az én fiam példát kell mutasson! DÖMÖLK Biz úgy, nincs kiváltság! 1. HARCOS Egyik székely nő csak annyi, mint a másik . . . KUND Emelka sohse volt székely nő, ő magyar és fejedelmi sarj, a népe nagy és hatalmas, és minket majdan megsegít, ha nagyon megszorít a besnyő. HARCOSOK Ha Kund így szólhat, akkor mi is szólunk. Minek az eskü? Úgy vesszen hát a torony, mely nőnknek életére tör! ORBÓK Tarján, te hallgatsz? Tán cserben hagysz te is? TARJÁN (elrévedezve) Ivára gondolok. És látom őt: gyermeket ringat, szende válla föléje hajlik, szeme csupa jóság, hűség! Székelyek, van-e még szebb és jobb, édesebb széles e földön, mint az én drága Ivám? HARCOSOK Nincsen, nincsen! Iva a legszebb, Iva a legjobb! TARJÁN Ilyen asszony az enyém! És mégis: szégyen rá, aki hátrál! Történjék, amit a sors akar: én esküszöm! TURKEVI Ifju hugom, akivel annyit játszadoztam én . . . Mindegy! Esküszöm! DÖMÖLK Két szép leányom, két szép rózsaszál . . . Esküszöm! HARCOSOK Mind egytől egyig! KUND Atyám, én is! TARJÁN Esküszöm a nap hevére, Öregisten szent nevére, árulásra szám nem nyilik, titkot tartok mind a sirig. HARCOSOK (utána mondják) ORBÓK Légyen átkozott, ki megszegi esküjét! - Most menjetek le a völgybe. (Talabérhoz) Te pedig, hűséges kobzosom, készíts a lágy fövényre pihenőt, mi ketten állunk itt ma éjjel őrt. (Kund, Tarján, Turkevi, Dömölk és a harcosok elmennek. Távoztukban Talabér csatadalát éneklik, a hangjuk hamarosan elhal.) TURKEVI Riad a kürt, zendül az ősi bérc! HARCOSOK Fel, székely ifjak . . . (A dal elhangzott. A vajda és Talabér ezalatt a toronyhoz mentek és a tövében letelepedtek; némán, merengve üldögélnek ) TALABÉR (fölveszi lantját és néhány bevezető hangzat után halk énekbe kezd) Édes mátkám, nyisd ki lassan az ajtót, enyhe szél lengeti kendőd. Függöny lassan lemegy. ELSŐ FELVONÁS I. KÉP. (Lakószoba a vajda várában, mely hátul nagy, nyilt oszlopos csarnokban folytatódik. A csarnokból széles lépcsőzet visz le a várudvarba. A falakon fáklyák, fegyverek. Mindössze néhány darab bútor, közte bölcső és szövőszék. Itt-ott szőnyegek. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Alkonyat.) 1. JELENET. (Iva fia bölcsője mellett ül, ringatja. Emelka a másik oldalon sző.) EMELKA Magyar asszony, magyar lány szálat öltöget, szőttest szövöget, mig a lelke messze jár. Szál, szál, szál finom vékony fehér szál, szál, szál, szál. IVA (ringatás közben halkan dudol magában) EMELKA Habos vászon, hófehér, rajta cifra him égő pirosszin mint a forró férfivér. Szál, szál, szál finom vékony piros szál, szál, szál, szál. IVA Kis fiam alszik, Emelka, alszik! EMELKA Jó, jó. IVA Ah, nézd csak, Emelka, mily szépen alszik! EMELKA (elutasítón) Tüstént. IVA Kis keze már fakardot szorongat. Oly hős levente lesz, mint Tarján, az apja. EMELKA (magában) Mint Tarján . . . IVA És nézd az ajkát! Mosolyog édesen; oly nyájas lesz, oly szép, mint Tarján, az apja. EMELKA (magában) Mint Tarján! örökké Tarján! IVA De vajjon hol marad? Közelg az est. Emelka . . . EMELKA Mi az? IVA Férjeink hol maradnak? EMELKA Csak sose aggódj! IVA Kundra te nem is vágysz? EMELKA Nem! IVA Nem? Mily büszke vagy! EMELKA Nem vagyok székely nő, tiszta szinmagyar minden porcikám. Elrejti arcom azt, amit érezek, s titkolja szám. IVA Mily furcsa! Milyen más vagy! Az én szememben a szívem benne ég. EMELKA Lehet. IVA Pedig ti magyarok testvéreink vagytok, a hatalmas hunnok közös őseink. Mondd, Emelka, vannak-e köztetek olyan hősök, mint Tarján? EMELKA Mint Tarján, mint Tarján! Hagyj vele békén! IVA (szeliden) Bocsáss meg; hősök, mint Tarján és Kund, úgy értem. EMELKA (föláll) Kund! Hagyjad őt is! IVA Mondd, mi bajod? EMELKA Nincs semmi. Menj, gyujts világot, már sötét van. IVA Meglesz tüstént. (El.) 2. JELENET. (Emelka egyedül, Iva után néz, fölsóhajt, a bölcsőhöz lép, nézi a kisdedet) EMELKA Milyen szép! És hogy hasonlít rá! Tarján, - az ő fia, - ő az apja, - Tarján, s az anyja Iva, és mért nem én? Ó mért vette ő el Ivát s nem engemet, és én, mért szeretem őt s nem Kundot? Hisz Kund is épp oly bátor, oly büszke hős, és Kund örökli a vajda birtokát. Ha a vajda meghal, nékem hódol majd a nép és Iva, a legszebb székely nő, lesz a cselédem. Én leszek az urnő, én, én! És mégis én vagyok az elhagyott és ő, Iva, ő a boldog! Ó, meg fog ölni majd az irígység. 3. JELENET. (Iva szolgálóval jön, mindketten égő forgácsot hoznak, Emelka eléjök siet.) IVA Már itt vagyok. Gyújtsunk világot. (Meggyújt egy fáklyát. A szolgálóhoz.) Menj, Piroska, vidd a gyermeket! EMELKA (elveszi a szolgálótól a forgácsot) Add nékem ! (A szolgáló elmegy a bölcsővel. Emelka és Iva meggyújtják a fáklyákat. Messziről kürtszó hallik.) IVA Ah, Emelka, szól a kürt! Már jönnek! Tarján jő! EMELKA Tarján jő . . . (Ismét megszólal a kürt, most már közelebbről.) IVA (eldobja a forgácsot, hátrasiet) Jöjj, Emelka, nézd! Jönnek a ház felé! EMELKA (meggyújtja az utolsó fáklyát s elől marad). IVA Nézd, Emelka, nézd! Mily büszkén vágtat! Ó drága főm! (Ismét kürtszó, most már egészen közelről.) IVA Tarján! Tarján! TARJÁN (a szín mögött) Iva! 4. JELENET. (Hátul a lépcsőkön jönnek fölfelé Tarján és Kund. Iva elébe szalad férjének. Heves ölelkezés; szorosan összefogózkodva jönnek előre. Kund is előre jön.) TARJÁN Régóta vársz? Lested a jöttömet? IVA Nem, nem! A kis fiammal játsztam s gondoltam rád. KUND Emelka - és te? EMELKA Én szőttem. TARJÁN Hol van a gyermek? IVA Ott bent alszik - és mosolygása édes, lágy, oly nyájas lesz, oly szép, mint Tarján, az apja. TARJÁN Iva! IVA Kis ökle már fakardot tart, oly hős levente lesz, mint Tarján, az apja. TARJÁN Drágám ! EMELKA A tornyotok kész? KUND A tornyunk kész lesz és még az éjjel kezdődik a harc. IVA És te mégy? TARJÁN El kell mennem, máma még! A munka véget ért, most harcolunk. IVA Ujra harc? S még az éjjel? Tarján! (átöleli Tarjánt) TARJÁN Ivám, te félsz? Hisz megszokhattad már, hogy férjed a völgybe portyáz. IVA Meg, meg, - de ma rosszat sejtek . . . TARJÁN Mi rosszat? IVA Ha tudnám . . . (hirtelen) Tarján, hadd menjek véled! KUND Nem, nem lehet! IVA Miért is nem? Régente úgy volt, hogy minden székely nő a férjével hadba ment. KUND Ha mondom, nem lehet! Csak a férfinép megy harcba, hogy védje az asszonyt, aggot, gyermeket. TARJÁN Igy akarja a vajda. Itt a búcsu perce, Iva! IVA (megindultan) Búcsu? TARJÁN Egynehány hétre csak, egynehány hétre. És meglásd, hogy úgy lesz minden, mint eddig. IVA Ki tudja? . . . (összeszedi magát) Jöjj, Tarján, nézd meg a fiad! (Mindketten balra el.) 5. JELENET. KUND A pajzsom! a dárdám! (Emelka leveszi az oszlopról Kund fegyverzetét és rásegíti.) KUND Ah, Emelka, tőlem te könnyen válsz ! EMELKA Asszony kezébe tű, férfiéba kard! KUND De jobban sujt a kard, ha hű szerelmes nőnk aggódva vár. Iva félti Tarjánt. EMELKA Ő félti Tarjánt?! (szilajon) De őt szereti is Tarján oly hőn, miként a föld a napsugárt, oly hűn, mint hold az éjszakát. KUND S én téged nem? EMELKA (engedékenyen) Hogy szeretsz, azt jól tudom, (lágyan) de nem úgy, mint Tarján Ivát. (áradozva) Hogy egymagában fegyvertelen az erdőn kóborolt s az úton medvét látott, ő bátran szembeszállt s az éhes dúvad bősz fejét egy kővel zúzta szét: mert arra gondolt, hogy Iva a medve bőrére vágyik. Vagy megdagadt a hegypatak és zúgva tört az ár; ott álltatok tanácstalan, mert nem volt út, se híd. Kockára tette életét és úszva partot ért. - KUND Tiszta dőreség! EMELKA Tán az, - de szép volt. E tettel nyert pár órát Iva oldalán. Ez szerelem! KUND (felölti lábvértjeit, keserün) Hogyha akarnék, tehetnék különbet, hogy szerelmemet megmutassam. EMELKA Nos, tedd meg hát ! KUND (föleszmél) Nem! EMELKA ( fölkacag) Nem? Mindjárt tudtam. KUND (hévvel) De megtehetném. Meg én ! EMELKA Nos, lássuk! Mind semmi az, mit Tarján tett, ahhoz, mit én tudok, mind semmi! EMELKA Hagyjuk! Szóbeszéd! KUND (fokozódó indulattal) Szóbeszéd? Az. Szóbeszéd. Egynehány szó csak. EMELKA Nos, hadd halljam végre! KUND Én, Emelka - én - én Te! ne gyötörj ! EMELKA (vállat von, gúnyosan) Mit bánom én? Tégy ahogyan tetszik, de hozzá magadat ne mérd ! KUND Csönd! Hallgass! És figyelj rám! (súllyal) A hídra, mely a toronyhoz visz, rá ne lépj holnap, ha pirkad. EMELKA Miért mondod ezt? KUND A hídra - jól vigyázz! - virradatkor rá ne lépj EMELKA A hídra? De miért ne? KUND Mert, Emelka - (gyorsan) a nő, ki legelőször átmegy ott, az a nő - az meghal. EMELKA Meghal? KUND (homlokára csap) Ó mit tettem! Megszegtem eskümet! Te, feledd el, amit mondtam. EMELKA Már hogy kivánhatsz ilyet? KUND Megszegtem eskümet! Ó átkos nő! Te tönkretettél! Atyámnak átka sujt! EMELKA Kund . . . KUND (vadul) A bessenyő, az veszi a véremet, nyomorult testem kiveti a föld. Atyámnak átka sujt! Nő, átkos nő! EMELKA (mozdulatot tesz, szólni akar) KUND Csönd! Adjad a pajzsom, a dárdán! (Emelka átnyujtotta neki a pajzsot és a dárdát.) És most - élj boldogul! (Megöleli, vadul magához szorítja, meg akarja csókolni, de hideg tekintetétől visszadöbben; egészen letörten) EMELKA! (erőt vesz magán) Lelkét teérted odaadta Kund, (vadul kitör) a hollók martaléka lesz a teste! (Kapja pajzsát és dárdáját és hátra kisiet. Emelka félig elfordulva utána néz.) EMELKA A nő, ki holnap a hídon először átszalad - az a nő - az meghal? 6. JELENET. (Tarján jő ugyanolyan fegyverzetben, mint Kund. Iva nyomon követi.) TARJÁN Hol van a bátyám? EMELKA Előre ment. TARJÁN S én még itthon? Iva, vár a harci nép. (Iva a nyakába borul, megcsókolja.) (Hátulról jön Turkevi fegyveresen, három harcossal. Ezek a háttérben maradnak, mig Turkevi kissé előre lép.) TURKEVI (könnyed, komoly ünnepélyességgel) Emelka, Iva! im elkülde engemet a vajda. Parancsolatját már tudtára adtam fenszóval az asszonynépnek. Most legvégül ti halljátok meg. Figyeljetek jól! Ha holnap reggel megvirrad, a szolgálókkal menjetek a toronyhoz, a vajda vár ott rátok. Im igy rendelte el agg Orbók, a vajda. (Emelka és Iva könnyedén meghajolnak.) TARJÁN (összerezzen) Ugy van, ő parancsolta. IVA Mondd, mi bajod, Tarján? TARJÁN Hagyj, Iva, semmi. Hol van a többi, Turkevi? TURKEVI Kint gyűlnek a téren, Kund köztük van. TARJÁN Csak mi hiányzunk még. Menjünk! (Turkevi és harcosok lemennek a lépcsőn.) TARJÁN Iva, isten áldjon! IVA Tarján, ó Tarján! TARJÁN Te édes, drága Ivám! (magához szorítja) (Tarján és Iva egymást szorosan átölelve hátramennek egészen az oszlopokig, ott megállanak.) EMELKA Elmegy s hozzám még csak nem is szól. IVA (hátul) Egy röpke percig még hadd nézzek rád, bármily messze légy, a lelkem téged lát. EMELKA (elől magában) Szerelmével mily nagyra van! IVA A vágyam elkisér a tűzön-vészen át, s mig távol leszel tőlem, hiven gondolok rád; én hiven gondolok rád, csak rád! S majd rólad dúdolok egymagam, mig kis fiam altatom, hadd tudja meg, mily hős apja van, mily bátor hős! S ha jő az éj, fiammal álmodom rólad, Tarján! TARJÁN Iva, én édes, drága nőm! A lelkem téged szent vággyal átölel és soha nem hagy el. EMELKA Mint ömlik szavából a szerelem! (gyors eltökéléssel) Ezt nem türöm! IVA De jaj, ha elmégy, nem vigasz az álom, Ó mennyi kint hoz majd reám az éj! Majd bús magányban kell a jöttödre várnom, mig hő fohászom az égre száll, hogy élve visszatérj. TARJÁN Ó édes, drága nőm, ó boldogságos álmom, én visszatérek hozzád; vissza - sose félj Ha győztünk a harcban és minden székely szájon majd fölcseng a győzedelmi dal - a szivünk ujra él. EMELKA Ó mily délceg, ó mily szép, mily férfias! És Iva boldog, nincs nála boldogabb. Nem, én ezt nem birom! - Hogy mondta Kund? Ki elsőnek megy a hidon át, az meghal? Hátha ő, ha Iva, ha ő lenne az? IVA Tarján, áldjon ég! TARJÁN Iva, áldjon ég! (Tarján lemegy a lépcsőn, Iva int felé.) IVA (utána néz) Tarján! EMELKA (eltökélten) Ő lesz az első! 7. JELENET. IVA Már nem látom őt. Tovatünt, elnyelte az éj. (előre jön) EMELKA (dermedten, mozdulatlan áll) IVA Ó, Emelka, a szivem elszorul Talán többé meg se látom. EMELKA (nem felel) IVA Miért nem akarta, hogy vele menjek? Hány székely asszony harcolt már az urával! EMELKA (szilárdan) A vajda a toronyhoz rendelt minden nőt. IVA Szófogadó lánya voltam mindig. De most az egyszer - EMELKA (mintegy lesben állva) Volnánk csak az én hazámban, volna csak Orbók az apám, lennék a te helyedben: tudnám én, mit tegyek. IVA Mit tennél, mondd! EMELKA Megkérném szépen s az apám meg is tenné, mehetnék az urammal a csatába. IVA Azt hiszed, a vajda megengedné? EMELKA Ki tudja - talán! De persze nem úgy, hogy az egész asszonynépséggel járulj elébe. Itt Székelyföldön, akár vajda lánya akár parasztasszony - egyre megy. IVA Az már igaz! EMELKA (rábeszélő hangon) De hogyha jókor mégy, mig nincs ott a többi nő s úgy kéred őt, bizonnyal hajlik rá. Hisz téged úgy szeret, mint édes lányát. És jól tudod, hogy néked mindent megtesz. Csak kérjed bátran, mig nincs ott senki nála, meglátod majd: elenged Tarjánhoz. IVA Ó ha úgy lenne, Emelka - ez jó tanács! Még az éjjel elindulok hozzá, mire reggel elömlik a bércen a fénylő napsugár - én ott leszek. (buzgón) Emelka, minden ösvényt ismerek az erdőn, amerre könnyűlábú zerge jár és mire az est leszáll, meglátom Tarjánt, Tarjánt! (megöleli és megcsókolja Emelkát) Köszönöm, Emelka. (elsiet) 8. JELENET. EMELKA (utána néz) Az első, az meghal! Hah! (kurtán fölnevet; szünet; majd tünődve) És - mit is mondott Kund? Esküt szegett? Őt az apja átka sujtja? (vadul) Ha Kund, ha ő is - meghalna? (fokozva, szilaj diadalmas hangon) Két ember választja el tőlem Tarjánt és mindkettőre rátette vaskezét a sors! (fölemelt karokkal áll). Függöny. II. KÉP. (A szin a torony körüli tájat mutatja. Sziklás vidék; a szakadék, fölötte a deszkapalló. A torony romokban, csak az alapzata látszik a baloldali sziklafal tövén. Építő szerszámok, meszes hordók, különféle eszközök hevernek szanaszét. Kora hajnali szürkület.) 1. JELENET. (A vajda és Talabér.) TALABÉR Hej uram, hej uram! Csak nem felel! Az éjet őrködve virrasztotta át. Most alszik jól. Hej uram, hej uram! (fölrázza) ORBÓK (fölébred) Már kél a nap? TALABÉR Kél nemsoká'. Föltűn a hajnal a bibor égre és kolompolva gyűl a kecskenyáj, Ujjongva dalra gyújt a szárnyas nép és száll a nap felé a büszke sas. (Lassanként világosodik.) ORBÓK (föláll) És mindjárt itt lesz az áldozat. Nézd csak, Talabér, mi szalad ott a hegytetőn? TALABÉR (kitekint) Egy hiúz, jó uram, kóbor nyúlra les. (Szünet.) ORBÓK Jó messze van a harci nép ott a völgyben . . . TALABÉR (szavába vág) Nézd, nagy uram! ORBÓK Mi az? TALABÉR Egy nő! 2. JELENET. IVA (még nem látható) Hajhó! Itt van Orbók, a vajda? ORBÓK Iva! TALABÉR Tarján neje! IVA (a hid tulsó oldala felől jön) Vajda, ott vagy? (A hid felé siet.) ORBÓK Nagy isten, ő! Állj meg, Iva, maradj ott! IVA (visszahőköl egy lépést) Vajda, haragszol rám, hogy elküldsz? ORBÓK (küzködik magával) Állj meg, Iva, mondd, mi dolgod itt? Hisz még nem jött el senki. IVA (zavarodottan) Siettem hozzád, hajtott a vágy. Mindenkit megelőztem, mert kérésem van. (Előre lép a hidra.) ORBÓK Várj, várj! Mondd, mit kivánsz! IVA (megáll a hid közepén) Atyám, remegve féltem Tarjánt. Te harcba küldted őt - és azelőtt a harcba sok nő kisérte hitvesét. Atyám, szabad véle mennem? ORBÓK (fellélegzik) Hát csak ez ! Menj, Iva, menj hát, menj! IVA (fölujjong) Ah! (kitárja karját) Hozzád, ó Tarján! (a hidon keresztül a vajdához szalad, lábai elé veti magát, megragadja a kezét és megcsókolja) Ó köszönöm, vajda! (Orbók és Talabér elnémulva nézik.) ORBÓK Mi történt? TALABÉR A sors döntött! (Időközben egészen kivilágosodott.) IVA (föláll) Te jó! Hála néked! ORBÓK (halkan) Csönd, Iva! IVA Nézd, vajda, mint mosolyog ránk az ég! A ködlepte mélyből jöttem ide föl, itt fényben úszik a bérc. Atyám, ég veled! Mielőtt este lesz, már meglátom Tarjánt. Isten áldjon! ORBÓK Iva, még ne menj el! IVA Segítsek néked? Szives örömest! (megfordul, meglátja a tornyot) Ah, itt van a rom, a bástya romban, immár negyedszer. (A toronyhoz megy, nézi a köveket, szerszámokat. Orbók és Talabér elől maradnak.) TALABÉR Szegény, ha tudná! ORBÓK Nem, nem teszem, ezt nem teszem! Akkor inkább engem falazzatok be! Én nem teszem! TALABÉR A sors az úr, s a sors akarja igy. ORBÓK Fiam hitvese és fiam kisfiának anyja! TALABÉR Első a hon, a nép IVA (még mindig a toronynál) Nézd atyám, mily messze látni innét a tájra szerteszét. Egy széles ezüstcsík: a folyó, egy keskeny pántlika: az ösvény. És keletre a völgy felé húzódik a harci nép. És a zászlót lengetve legelől jár Tarján, a hős - Tarján, drága főm! Orbók Ivát öljem meg, Ivát? Talabér Kell! Mást nem tehetsz! Orbók Gyönge e sziv! TALABÉR A gyöngeség itt bűn! Tudod, hogy mit mondott a szellem: „Az első nőt, ki a hídon átallép, ha kél a hajnal bíbora - őt válaszd!" Orbók Iva az! Talabér „Ő légyen népedből az áldozat, szép ifju testét a szirt ölébe rejtsd, akkor, vajda, akkor áll a vár!" ORBÓK Áll a vár! TALABÉR Igy megmented a hont, másképp elveszett! ORBÓK (erőt vesz magán, kiegyenesedik) Hát megteszem, ha kell! Ó szörnyü sors, ez a te kezed! Menj a nők elé, tartsad fel őket, küldd vissza mind, hogy senki e rémületes munkát ne lássa meg. Én egymagam fogom elvégezni azt. (Talabér a hídon át el.) 3. JELENET. IVA (még mindig hátul a toronynál; egy virágot tép le) Nézd, egy sziklarózsa, elviszem Tarjánnak. ORBÓK Iva, jer hozzám! IVA (előre siet) Im itt vagyok. Mit parancsolsz, atyám? ORBÓK (kezét Iva vállára teszi, hosszan néz rá) Iva, édes gyermekem! (kezeit leereszti, mélyet sóhajt; nagy lelki küzdelem után) Jer utánnam! IVA Követlek. (Orbók a toronyhoz vezeti, kézmozdulattal fölszólítja, hogy álljon be a mélyedésbe.) ORBÓK Állj oda bé! IVA Megteszem. (Az alapzat mélyedésébe áll, úgy, hogy csak derékon fölül látszik) És mi lesz most? ORBÓK (súlyos követ emel, fölrakja; majd kanállal vakolatot merít) Várj csak! (Dolgozni kezd.) IVA (ámulva nézi, még mindig gyermekesen, vidáman) Mondd, atyám, egyedül dolgozol? Segítsek néked? ORBÓK Ne! IVA Ó atyám, azt ne higyjed ám, hogy olyan gyenge az én két karom. Emelka szőni tud, mint minden magyar nő, az napnyugati mesterség, ahhoz nem értek. De értek máshoz; mert páncélt, amilyet Iva lányod kovácsol, nem készít férfi sem jobbat annál. (Ezalatt a vajda követ kőre rak és habarcsot ken szét rajta, közben néha mélyet sóhajt. Látszik rajta az erős benső fölindulás. Azután erőt vesz rajta az érzés, abbahagyja, köny csordul ki a szeméből, gyorsan letörli a kezével.) IVA De mondd, mi bánt, ó atyám, hogy csörgedeznek szemedből a könnyek? ORBÓK (erőt vesz magán) Nincs semmi baj, leányom, Szemem gyönge már és túlerős a napfény. (Tovább sir.) IVA (kendőjét nyujtja neki) Itt van a kendőm, tartsd eléje. ORBÓK Csak tartsd magadnak azt, szükséged lesz rája. IVA (még mit sem sejtve) Nékem? - De miért? ORBÓK Nagyon zord ott bent az éj. (Tovább rakja a falat.) IVA (növekedő félelemmel) Ó, mit mondasz? Itt bent az éj? (Orbók nem felel, tovább rakja a falat.) Atyám, mit csinálsz? Engedj ki! Úgy félek! ORBÓK Ott kell maradnod! IVA Atyám, atyám, engedj! Hadd menjek Tarjánhoz! Atyám, eressz ki! Hadd menjek Tarjánhoz! (A kövek most Iva melléig érnek.) ORBÓK Iva, figyelj rám! Im védbástyának épült ez a fal, de rombadőlt, mert úgy akarta a bérci szellem. Nem békül addig, mig egy élőlényt a falba nem ágyazok. És választanom azt az asszonyt kell, ki ma elsőnek megyen át a hidon. Iva, te vagy az! (Tovább dolgozik.) IVA Én? Én?! Atyám, hát erre készülsz?! ORBÓK Meg kell tennem! Első a nép, a hon. IVA Hát meghalok! Ily ifjan! (Keserves sírásba tör ki.) (Orbók tovább dolgozik.) IVA Ha Tarján tudná! ORBÓK Tarján mindent tudni fog és mint egy hős fogja elviselni végzetét. IVA (kétségbeesetten) Ó, csak egyszer, csak egyszer láthatnám a kisfiam! ORBÓK Iva, nem lehet! IVA Hát hagyj, borzalmas kőmives, két kis nyílást börtönöm kőfalán! S ha majdan elföd a szörnyű síri bolt, hozd el nekem az én ártatlan kisdedem, hogy még csak egyszer megszoptassam. ORBÓK Iva, úgy lesz, úgy. (Tovább rakja a falat, a keble táján két nyílást hagy.) IVA Meghaljak hát, meghaljak távol tőle, gyermekemtől távol? Ó, mint virul a táj, mint tündököl a nap! Ó szánj meg, vajda, szánj meg, szánj meg! ORBÓK (ledobja a vakoló kanalat; reá mered) Iva, hallgass! Én nem birom ki, hogyha sirsz. Ha akarod, a falat szétszedem s kibocsátlak innen, bármerre menj, szabad az út. Mit bánom én, ha tönkremegy az ország! IVA Szabad, atyám - ó - szabad! (nehéz lelki küzdelem után szilárdan) Nem! Inkább halált, mint hogy szégyennel éljek! Az én férjem székely hős és a kis fiam is az lesz majd. Atyám, építs tovább! ORBÓK (ismét egy követ vesz, nagyon megindultan) Még székely nem volt ily hősszivű! IVA (ismét ellágyul) Atyám, kérlek, hagyj majd nyílást a két szememnek. Lássam az ösvényt, merre Tarján elment. ORBÓK Meglesz, lányom! IVA (egészen lágyan) És aztán lásd, az asszony könnyen sír s az vagyok én is: asszony. Ó hagyja könnyeimnek csatornát! ORBÓK Jó, Iva. (Orbók vajda föltesz egy nagy követ, úgy, hogy Iva tökéletesen be van falazva s vésővel két rést nyit a falon.) IVA (már láthatatlan) Messze jár, messze száll lelkem a tágas űrbe úgy vonzza a végtelen. Epedve vágyom, vágyódom a boldog, boldogságos üdvre. könnyem nyomán, mely siromba hull, majd nyílik a bíbor vérvirág, szent erő, éltető a síron túl! Tépd le az ágát, szívd be a lángját szűz virág, tűzvirág, szent erő, éltető a siron túl! ORBÓK (meghatottan áll; azután ismét munkához lát; fölrakja a zárókövet). IVA (elhalón) Atyám, ég áldjon! ORBÓK (zokogva) Iva, Iva! (Összerogy.) 4. JELENET. (Talabér jön a hidon át, a vajdához lép.) TALABÉR Vajda! (Próbálja talpra állítani.) ORBÓK (beszélni képtelen, csak egy fájdalmas mozdulattal jelzi, hogy munkáját bevégezte) TALABÉR (vigasztalón) A sors akarta! (fölemeli Orbókot) Menjünk, uram! (Lassan elvezeti.) Függöny igen lassan le. MÁSODIK FELVONÁS I. KÉP. (A szin a nagy, hátrafelé nyitott csarnokot mutatja, mint az I. felvonás 1. képében. A baloldali falnál lépcsős emelvényen két nagyobbfajta karosszék. Nappal van.) 1. JELENET. (Tarján az emelvény lépcsőjén csüggedten ül. Talabér tisztelettudón nézi.) TARJÁN Az isten átka van e nemzeten. Mióta Kund bátyám elpusztult a harcban, sújt végzetünk. TALABÉR Kund elveszett, de él még Tarján. TARJÁN Ez élet?! Azt mondod: élek! a féléve történt ama gyásznapon, mikor annyi jó vitézem eltemettük, hogy meghallottam Iva végzetét. Ez összezúzott. Hogy mégis hurcolom az életet, nem rajtam mult. Kerestem százszor is a pusztulást. TALABÉR A sors akarja: élj, ó Tarján, s nem azt, hogy meghalj. TARJÁN Ó, átkozom a sorsomat! A székely nemzet veszve van. Lenn a völgyben dúl a bessenyő, és a nép közt pusztit a kór s ime ránk szakadt az ég csapása: a szárazság! Nincs, mi felüdítsen: hűs patak, se kút, se enyhe forrás. És a torony! A torony! 2. JELENET. (Hátulról lelkendező sietséggel jön Dömölk piszkosan, tépetten.) DÖMÖLK A vajda! Hol van a vajda? TALABÉR Dömölk, mi az? DÖMÖLK A büszke Déva vára elesett! és levágta mind az őrséget a bessenyő. TARJÁN Déva vára? Vajjon meddig fog a miénk még állni? DÖMÖLK Uram, a hegyről üzenteti Ugron maroknyi csapatával tartja a csúcsot és napról-napra számos ellenséggel vív;. de vizük fogytán. TARJÁN Fogytán! DÖMÖLK Harci népe szomjaz. Mint a farkas, hogyha éhes, úgy verekszik mind, de mindhiába, ha inyükre nyelvük rátapad és hogyha torkukat a szomjuság égeti. Ó, Tarján, adj inniok! TARJÁN Adjatok kést ide! fölsebzem testemet, igyanak vért! TALABÉR Csönd! A vajda jő! 3. JELENET. (Jobbról jön a vajda, két harcos támogatja. Viszik inkább, semmint vezetik a trónszékig. Nagyon megöregedett. Számos vitéz jön vele.) ORBÓK (mialatt jönnek) Tarján, Talabér s ti többi hősök! Itt vagytok, köszönöm. (helyet foglal a trónszéken) Szörnyű átok sujtja nemzetünk! Ami rajtam múlott, megtevém: felépítettem egymagam a büszke bérci tornyot és rááldoztam drága kincsem! TARJÁN (felzokog) Ivát ! ORBÓK De mindhiába volt az áldozat; a sors haragja kegyetlenül sujt, fegyverünkre nem mosolyog a győzelem, a völgyben úr lett a bessenyő. S mi rosszabb: népünk közt pusztítva dúl rettentő kór. DÖMÖLK Tegnap este halt meg ősz anyám. ORBÓK És kiszárad minden kútfőnk, az éhség is zörget az ajtón! DÖMÖLK Úgy bizony, úgy. ORBÓK És egyre rémít még a bérci szellem. Ott dúl, ott fúl a szörnyű mélységben, kisért az éjben, baljós árny! DÖMÖLK Uram, ha a bércre száll az esthomály csak halkan megremeg a kőtorony, mintha halkan sirdogálna benn egy nő. TARJÁN Iva! (Elfödi arcát.) ORBÓK Ennyit nem szenvedett még a Székelyföld! Testem megtört, a lelkem agg. Semmit nem tehetnék már árva, pusztuló népemért, kit annyi bajjal sújt a sors. Jobb, ha átruházom hát a kormányt arra, ki jobban bírja a terhet, mert ifjú még. A vajda légyen hös fiam, legyen Tarján! TARJÁN Apám - én - ORBÓK (Tarjánt félbeszakítva) Bár korhadt a törzs, de zöld még rajt' az ág. TARJÁN Nem! Nem úgy van! Az ág is hervatag. A kétségbeesés árva lelkemre szállt. Az ifjú tűz itt lángolt egykoron, de úgy tünik nékem, hogy régen volt. Ó rémes pillanat, mikor ázva-fázva, sok sebből vérezőn, a szádból vettem a szörnyű hirt, a rettentő, végzetes hirt, mit tudtomra adni senki sem mert: hogy Iva holt! Ez rám csapott, mint égből a villám, lesujtott a földig. Ott fekszem most is. ORBÓK Úgy állj hát talpra, hív a nemzeted! Én tudom jól, mily erős a férfi, ha hivatása hajtja őt. Vígaszt a munka ád. Vedd át a kormányt és vedd magadhoz segítő társul Emelkát. TARJÁN Mit? ORBÓK Vedd nőül őt! TARJÁN Én?! Sohasem! ORBÓK Ő magyar vezérek sarjadéka és ahoz ment nőül, ki e földet örökli. Kund volt a férje. Ám Kund meghalt és ő utána rád száll az ősi földdel együtt ez özvegy nő, ki gyermeked anyja lesz. TARJÁN Nem, nem tehetem! ORBÓK De meg kell! Miként a vízözön, a völgybe zúg a besnyő, Ádáz hatalma nőttön nő. Végünk, ha a testvérnép haddal nem támogat, csak a magyaroktól jő a segítség: kell, hogy testvéri indulatját híven ápold. Ó Tarján, hallgass rám: Emelka lesz a nőd, Kund özvegye, a magyar vezérek sarja. TARJÁN Szivemnek mélyin él Iva, csak Iva! Azt a képet nem törli el onnan senki, senki, senki! Atyám, im lásd, nem vagyok méltó, hogy országod énrám bizd, nem vagyok méltó a székely névre. TALABÉR Tarján, ó, mit beszélsz? TARJÁN Ó átokverte nép, nincs a balsorsodba mentség; el kell veszned! A lelkem őserője elapadt, miként a vizeid. Nem vágyom másra már, csak, hogy elpusztuljak veled. ORBÓK Igy beszél egy székely, az én fiam, igy? Mióta székely él e bérceken igy nem csüggedt el egy se, bár sok súlyos órán sujtott öklivel reánk a sors! Talabér! Élesszed e fáradt szivet hősi lángra, zengj néki ősi székely dalt. TALABÉR Vajda, te parancsolsz! (fölálla vajda elé a lépcsőre és Tarján felé fordulva énekli) Küldte távol napkelet hunn apáink seregét, isten kardját, Etelét. Ölt és gyujtott, földig sujtott minden népet, ki ellenállt. Ősi kard, hősi kard! néki hódolt a nagyvilág. HARCOSOK (fegyveröket verdesve) Ősi kard, hősi kard néki hódolt e világ. TALABÉR Ám de óriás örökét rút viszályok őrölék, hunn hatalma szertemállt. Talpra állott, harcra szállott egy maroknyi bátor nép. Ősi kard, hősi kard! Él a büszke székelység! HARCOSOK (mint fent) Ősi kard, hősi kard! Él a büszke székelység. TALABÉR Székelyország szép ország, hunn utódok megtartják, vérök árán szerezék. Bár a sátán törne rá, ellenáll a székely nép. Ősi kard, hősi kard ellenáll a székely nép. HARCOSOK (mint fent) Ősi kard, hősi kard! Ellenáll a székely nép. ORBÓK Elég, elég! Kell-e még több is, fiam Tarján, kell-e példa még? Akarsz-e dalt hatalmas ősidről, kik értünk küzdtenek? Hiszen azzal altatott a dajkád! Már elfeledtél mindent, Tarján? TARJÁN (megadja magát) Nem atyám, semmit nem feledtem. ORBÓK Mindent elkövettek őseid a népért, mikor rája tornyosult a baj. Tarján és te csüggedsz? TARJÁN (egy lépést tesz előre) Legyen hát akaratod. Én megteszem, ha kell. ORBÓK Hadd jöjjön Emelka! (Két harcos el jobbra) ORBÓK Ó köszönöm, Tarján! DÖMÖLK Üdv néked, ifju vajdánk! HARCOSOK Üdv néked, ifju vajdánk! 4. JELENET. (Jobbról jön Emelka ünnepi diszben, a nők kisérik. Lassan megy a vajda felé, némán meghajtja magát.) ORBÓK Emelka, magyar fejedelmi sarj! A vajda mától fogva Tarján, néki átadom az uralmat. Kund volt a férjed és ezt a helyet oldalamnál néked szántam. Légy most Tarjáné, legyen tiétek e föld! EMELKA Én - Tarján neje! ORBÓK Most kérdelek, fiam akarod nőül Emelkát? TARJÁN (halkan) Igen, apám. ORBÓK S te, asszony, akarod-e őt? EMELKA (élesen) Igen. ORBÓK Nos, lépjetek elő! (Tarján és Emelka a lépcsőkön fölmennek a vajda elé.) Nyujtsatok kezet! (Tarján és Emelka kezet adnak.) Im összeadlak titeket, tanum a nép. (Egymásba teszi a kezüket; föláll) Ti jöttök most, az én időm lejárt. (Tarján és Emelka leülnek a trónszékre.) (Tarjánhoz) A székely nép rád bizta sorsát védő pajzsa légy! Üdv néked, vajda! HARCOSOK Tarján, a vajda - éljen! (Orbók Talabérral lassan jobbra el. A harcosok és Dömölk hátrafelé elvonulnak a széles lépcsőzeten. Nők és nehány fiatal legény Tarjánt és Emelkát a középre vezetve, eléneklik a következő táncdalt, majd dalolva ők is elvonulnak.) NŐK ÉS LEGÉNYEK Emitten van egy legény, kinek neve Tarján, amott meg egy menyecske, kinek neve Emelka. Ejha délceg szép legény, kapd el a menyecskét, éljetek hát boldogul, mint a páros fecskék. Hej regő rejtöm, hej regő rejtöm. Emitt van egy menyecske, kinek neve Emelka, amott pedig egy legény, kinek neve Tarján. Ejha lelkem menyecském, kapd el a te párod, alkonyattul hajnalig édes csókra várod. Hej regő rejtöm, hej regő rejtöm. 5. JELENET. TARJÁN (a táncdal alatt mozdulatlanul maga elé meredve állt. Most két kezét arcára csapja. Egy ideig igy marad, majd kifelé indul, két lépést előre megy, megáll) Mint súlyos kő, úgy nyomaszt a gond. Kund nincs velem, Iva sincs. Künn győzedelmes ellen, Itthon dúl a kór, a népem szomjaz . . . (keserűn felkacag) És én vagyok a vajda és Emelka a nőm! (A trónszék felé tántorog, lerogy a lépcsőre, fejét kezeibe temeti.) NŐK (a szin mögött) Hej regő rejtőm hej regő rejtöm. EMELKA (lassan, büszkén föláll) elértem célomat: (diadalmasan) Ime, Tarján enyém! Függöny. II. KÉP. (Szin mint az első felvonásnak II. képében; csakhogy most a torony teljesen kész, sőt sziklás részét már benőtte a fű. A bástyafalak hátul valamivel magasabbak, előttük teli zsákok, hordók s effélék a várvédelem céljára. Hátul is, a hid tulsó oldalán erődítés. A torony bejárata oldalvást a sziklába van vágva, ugyanott hatalmas vas-jelzőkorong lóg. A bástyafalakon néhány őrt álló harcos.) 1. JELENET. (Dömölk és néhány harcos.) DÖMÖLK Szivja a hüvelyujját, aki szomjas, vagy szopogasson kavicsot. Az hűsít! 1. HARCOS (keserűn) Hűsít ám, akár a pokol! 2. HARCOS Három napja egy kortyot nem ittunk! (Hátramegy.) DÖMÖLK (az őrtállókhoz) Amonnan napnyugatról még semmi? Nyugatról várjuk a magyarok hadát. 3. HARCOS Nyugaton semmi! 4. HARCOS És köröskörül semmi, csak bessenyők, bessenyők! DÖMÖLK (az 1. harcoshoz.) Ugorj csak fel a toronyhoz! Nézz körül! 1. HARCOS Uram, azt ne kivánd! Kivánd az életem, küldj el a bessenyőkhöz egymagam, csak a toronyba ne! DÖMÖLK Talán félsz? 1. HARCOS Halld, csak halld! DÖMÖLK Hallom jól, a szél suhog. Eredj föl! 1. HARCOS Ó hallgasd, nem hallod a sírást? A vártorony sír. DÖMÖLK (parancsolón) Eredj föl, akarom! (1. harcos tétovázva megy a toronyhoz) 2. JELENET. DÖMÖLK (egy sziklán ül, hallgat; azután énekelni kezd) A sír, a fekete sír, ott vár rám, hol zuhog az Aranyos. és ha az édesanyám kérdi, mondjátok, hogy most ülöm a nászom. És hogyha kérdi, ki a mátkám, mondjátok: az a nyíl, amely megölt. És hogyha kérdi, ki volt a lagzimon, mondjátok: hollók és varjak, s megettek. (Szünet.) 3. JELENET. (Tarján szinte álomkórosan jön át a hidon. Dömölk meglátja, föláll, elébe megy.) DÖMÖLK Uram, ha nem ,jön segitség, ma elveszünk. TARJÁN Ó tudom! DÖMÖLK Az emberekkel nem birok már, hiszen szomjan hal mind. Elhullnak sorra, mint ősszel a légy. S akik még bírják, már átszökdösnek éjjel az ellenséghez. Hárman tüntek ma is el. TARJÁN Hárman? A szorosbul tegnap tiz, huszonhárom a sánc alul; így napról napra! És itthon a nép elpusztul szomjan, és aki megmarad, azt elviszi a kór. Nem is támad már a bessenyő, átlépi könnyen a hullasáncot. DÖMÖLK Vajda, mit nékem a halál künn a harcmezőn! De jaj, rémes igy meghalni! (A toronyba megy.) 4. JELENET. TARJÁN Meghalni! Meghalni! Igy vagy úgy, mit bánom én! E föld fertőzve van és nincs egy csöppnyi víz, az ádáz bessenyő vérünkre szomjaz, a nép tönkremegy. Ime minden veszve már és minden óra egy lépés a végromláshoz. (közelebb megy a toronyhoz, nézi) E szörnyű kőtorony, hová Ivát zárta édesapám, ez hozta a gyászt; és azóta hull, hull országunk csillaga. lassú kínban senyved el az árva nép, mint egykor nőm. Iva! Iva! (Két karjával átöleli a torony egyik kövét és megcsókolja) Ó, kárba ment az áldozatod! (összerogy a torony előtt.) 5. JELENET. (Emelka jön a hidon át, megáll. Meglátja Tarjánt, előbbre jön, közepén megáll; kezében nyilvesszőt tart.) EMELKA Tarján - TARJÁN (nem mozdul) EMELKA Tarján! TARJÁN (fölpillant) Te vagy az, Emelka! EMELKA Itt, mindig itt! Az Iva sírján! TARJÁN Itt jó nekem, kinomban vergődni jó! E föld fertőzve van - EMELKA Hadd ezt, már ismerem. (keserű gúnnyal) E föld fertőzve van, és nincs egy csöppnyi viz, az ádáz bessenyő vérünkre szomjaz és pusztul a nép és hiába halt Iva hőshalált! TARJÁN Borzalmas nő! Hát nincs mindez igy? Iva hiába halt meg. EMELKA (játszik a nyillal) Mit Iva el nem ért, tán nékem majd sikerül. TARJÁN (hallgat) EMELKA (még mindig játszik a nyillal) Egy gyors madárka szállott ma éjjel és hirt hozott a várba napnyugatról - TARJÁN (hitetlenkedve) Mit? EMELKA (magasra tartja a nyilat) Itt a nyil! Rája hir van róva, nézd! (mutatja) Már a magyar had erre tart. TARJÁN (felugrik) A magyar had! A magyar had! Csak jönne már, mig nem késő! (Emelkához lép, lágyabb hangon) Emelka, talán rossz voltam hozzád, bocsásd meg, amit mondtam. Te gőgös, büszke lény, mennyi titkot rejt a szíved! A mélyére senkise lát. EMELKA (mély, belső megindultsággal) Amit a szívem rejt, Tarján, Tarján - TARJÁN Talán rajtam is múlt; de lásd, még mostan is gyászolja égő, fölsebzett szívem Ivát! De tán eljön az óra, mely végre békét hoz rám, s akkor tán föllelik egymást szíveink, ó nőm! EMELKA (már alig tud uralkodni magán) Ó, úgy lesz! úgy lesz! (lágyan, kitörő érzéssel) Tarján, csak téged szeretlek! (Kitárja karját Tarján elé, aki tétovázva megy feléje egy lépést. E pillanatban a hidon át közelednek Talabér és Turkevi. Emez szörnyű állapotban van: arca bekötve, ruhája rongyos, véres; sántít, valóságos roncs az egész ember. Talabér támogatja.) 6. JELENET. TALABÉR Itt van a vajda - TURKEVI Tarján! (Talabér és Turkevi Tarján felé tartanak.) TARJÁN Talabér, mondd, ki ez? TURKEVI Tarján, Tarján! TARJÁN Összezuzott test, eltorzult fő . . . vajjon ki lehetsz? TURKEVI Nézz a szemembe. Nem ismersz rám? TARJÁN (nézi, nézi, végre ráismer, hozzárohan, megragadja) Turkevi! TURKEVI Az, Turkevi, avagy a roncs, mi megmaradt belőle. Igy tönkretettek a bessenyők. Mikor mellettem Kund elvérzett a völgyben, a testem csupa vér volt. Ájultan hevertem: magamhoz térek, mélységes éj - a hulladombról lekúsztam négykézláb; az erdőben bujtam én, mint az űzött vad, napról-napra, hétről-hétre, és halni százszor vágytam. De élek még, mert élnem kell addig, amig át nem adtam azt, amit rám biztak. TARJÁN Amit rád biztak? TURKEVI Amit Kund üzen néked és Emelkának. TARJÁN Mondd el! TURKEVI Dúlt a harc, a besnyő minket egy tisztásra csalt, ezrével vágtattak ellenünk. Jöttek, mint a sáskák, te eljutottál a hegy mögé, mi Kunddal ott maradtunk elvágva. Amerre néztünk, mindenütt ellenség, hullt a nyíl, mint csattogó zápor. És Kund harcolt! Mint egy hős! Egyre-másra szedte le őket a lórul, a kardja részeg lett a vértől. Aztán - aztán elesett - még élt, még hörgött. Magához hivott, susogva, elhalón ígyen szólt: Mondd Tarjánnak - (erővel) az átok megfogant, megszegtem eskümet és Emelkának elmondtam a titkot és óvtam őt. Szólt és meghalt. (Mozgás.) TALABÉR (halkan) Kund óvta Emelkát! (Turkevi megtántorodik, Talabér felfogja.) TALABÉR Jöjj, jöjj! (A torony bejáratához vezeti.) 7. JELENET. (Tarján és Emelka szótlanul állnak. Tarján megrendülten tépelődik, Emelka nehezen lélegzik.) TARJÁN (lassan fontolgatva) Kund megszegte az esküt? Kund szólt neked? EMELKA (kurtán) Szólt. TARJÁN (sürgetőbben, de még mindig tapogatózva) Igy tudtad hát, hogy a végzet kit szemelt ki halálra? Te tudtad azt, s Ivának nem szóltál? EMELKA (kurtán) Nem. TARJÁN Pedig te nem tettél esküt, te nem! EMELKA Tarján, én téged szerettelek! TARJÁN (az indulattól reszketve) Emelka - (hirtelen sejtelemmel) te, te küldted őt! EMELKA Én, én küldtem őt. TARJÁN (őrjöngve kitör) Szörnyeteg! Vérengző bestia! (Talabérhoz, aki kijött a toronyból) Nézzed csak Iva gyilkosát! E némber hozta ránk az átkot és a bajt csak ő, senki más! (Tárt ránt ki övéből.) TALABÉR (karon ragadja Tarjánt) Uram, uram! TARJÁN Eressz! (kitépi magát, Emelkára ront, aki mozdulatlanul áll egy helyben) Nyomorult, halj meg! (Kétszer a szivébe mártja a tőrt, azután visszahőkől.) EMELKA (térdre rogy) Tarján, én mindig szerettelek! (Egészen összeomlik.) 8. JELENET. TARJÁN (leejti tőrét, kimerülten, lihegve áll. Nézi a kezét, mely csupa vér) Vér, vér! (hátra szól) Adjatok vizet! TALABÉR (Tarján és a torony közt féluton áll) De honnan? TARJÁN (keserűen felkacag) Ah, igaz! (bugyogva tör elő egy forrás.) TALABÉR (A toronyból - a két nyilásból - egyszerre (két ugrással a torony mellett terem) Ó bűbáj, ó bűbáj! TARJÁN Mi az? TALABÉR Ott van a víz, a bűbájos forrás! TARJÁN (a toronynál) Csodát tett Iva tornya! TALABÉR (sisakját telemerítette vízzel, két kézzel tartja oda Tarjánnak) Tarján, idd! TARJÁN (elveszi a sisakot, hatalmasakat kortyol belőle. Olyan, mintha minden ereje visszatérne, mintha abban a pillanatban más emberré válna. Viszszaadja a sisakot, kitárja karját) Iva, te szent! E tiszta viz im uj erőket ád. Ez tőled jő, áld téged a hon. (Kezét a forrás alá tartja; lágyan) Ó, mosd le hát a vér nyomát, az új nap fénye kél. (Talabérhoz erővel) Verd a kongót! Jöjjön, ki szomjas! TALABÉR (ezalatt ivott, most a koronghoz lép, kardja markolatával többször ráüt; erős kongó hang) Hej, székelyek, forrás, forrás! Az istenadta viz, hej, igyátok! A kőből viz fakadt! 9. JELENET. (Mindenfelől, legelőbb a toronyból, harcosok özönlenek elő. Később nők és aggok is. Mind a forráshoz mennek és isznak.) HARCOSOK (össze-vissza) Forrás, forrás! A viz, mit Iva sírja ád! TARJÁN Igyék, ki szomjas, itt van a viz! Iva meghalt, de nem hiába. Holt szemének könnye, mit annyi éjen sírt, áttört a szirten. Idd Iva könnyét, székely nép! HARCOSOK Iva könnye! DÖMÖLK (leszól a toronyból) Tarján, ó Tarján! Ott csillan fegyverek ezre: az harci nép. A magyar had megjött! TARJÁN A magyar had! TALABÉR A magyar had! TARJÁN Igy megmenekült a vár! TALABÉR És a székely hon! HARCOSOK (össze-vissza) A magyar had! Hajhó! A véreink! Ők sikra szálltak értünk! A székely nemzet most ujra talpra áll. TARJÁN (Dömölkhöz, aki lesietett a toronyból) Idd, ezt Iva küldi! DÖMÖLK Rád köszöntöm! 10. JELENET. (Árnyképszerűen megjelenik a forrás és a falak kövei fölött Nemere, a szellem.) HARCOSOK A szellem! A szellem! NEMERE Az átok megtört és véget ér a kin. Az Iva keble áldás forrása lőn, mely éltet ád. Ő meghalt értetek és két szeméből könnyek kutja támadt. S a sirján nőtt a bibor vérvirág. Áldott a köny és áldott Iva vére. Éltető szent erő, éltető, a síron túl! (Eltünik. Mindnyájan szinte kővé meredve állnak.) Függöny lassan le.