ARNOLD SCHÖNBERG Várakozás Monodráma szoprán hangra és zenekarra 1. Jelenet (Erdő széle. Holdfényes utak és mezők; az erdő sötét, csak a szélső fatörzsek és a széles út kezdete világos még. Egy asszony jön; törékeny alak, fehér ruhában, ruháján itt-ott levelüktől megfosztott vörös rózsák. Ékszerek. ) (Habozva) Itt befelé? Nem látni az utat... Milyen ezüstösen csillognak a fatörzsek... Mint a nyírfák ! ... (elmélyedve a földet nézi) Ó, a mi kertünk. A virágok, miket neki szántam, bizonyára elhervadtak. Az éjszaka olyan meleg. (hirtelen megijedve) Félek... (az erdő felé hallgatózik, elfogódottan) Mily nehéz levegő csap meg onnan... Mint egy álló vihar... (kezét tördeli, visszanéz) Olyan borzasztóan nyugodt és üres... De itt legalább világos van... (felnéz) A hold az előbb olyan világos volt... (felkuporodik, hallgatózik, maga elé néz) Ó, még mindig a tücsök... szerelmes dalával... Ne beszéljünk... olyan édes nálad... a hold sötétben van... (fölijedve ) Gyáva vagy, nem akarod őt megkeresni? ... Akkor halj meg itt... (az erdő felé fordul) Milyen fenyegető a csönd... (félénken körülnéz) A hold csupa iszonyat... Belelát vajon? ... (félve) Egyedül megyek... a homályos árnyékba. (Változás. Összeszedi magát, gyorsan bemegy az erdőbe. ) Énekelni akarok, akkor hall engem... 2. Jelenet (Mély sötétség, széles út, magas, sűrűn nőtt fák. Az asszony előretapogatózik. ) (Még a színfalak mögül) Ez még az út? Éppen itt van. (Lehajol, kezével előrenyúl, fölsikolt) Mi ez? Engedj el!,., (Reszketve föláll, meg akarja nézni a kezét) Beszorult? ... Nem, valami kúszott ott... (Vadul, kezét arcához kapva) És itt is... Mi ért hozzám? ... (kezével hadonászva) El. - Csak tovább... az isten szerelmére... (Továbbmegy, előrenyújtott karral) Így, az út széles... (Nyugodtan, elgondolkodva) Olyan csönd volt a kert falai mögött... (Nagyon nyugodtan) Sem kaszák... Sem kiáltás vagy jövés-menés... És a város fénylő ködben... (sürgetve) Olyan vágyódva néztem arra... (egyre lassabban) És az ég mérhetetlenül mély az út fölött, amelyen mindig hozzám jössz... Még átlátszóbb és távolibb... az esti színek... (szomorúan) De nem jöttél el... (állva marad) Ki sír ott? ... (hívón, nagyon halkan, félve) Van itt valaki? (vár, hangosabban) Van itt valaki? (megint hallgatózik) Semmi... (ismét figyel) De mégis volt itt valami... Most susog fönt valami... Csapódik ágról ágra... (rémülettel teli, az egyik oldal felé menekül) Valami felém jön... (Egy éjjeli madár kiált. Az asszony tombolva) Ne ide ! ... Hagyjál... Úristen, segíts... (kapkodva) Nem volt semmi... (Változás. Futni kezd, elesik. ) Csak gyorsan, csak gyorsan... (már a színfalak mögül) Ó, ó, mi ez? ... Egy test... Nem, csak egy fatörzs. 3. Jelenet (Az út még mindig sötét. Egyik oldalán egy széles, fényes csík. A holdfény egy tisztást világit meg, azon magas füvek, páfrányok, nagy, sárga gombák. Az asszony a sötétből jön. ) Ott van egy fény! Ah, csak a hold... milyen jó... (megint kicsit félénken) Ott valami fekete táncol... száz kéz... (azonnal erőt vesz magán) Ne legyél buta.... az árnyék az... (szelíden elgondolkodva) Ó, ahogy árnyékod a fehér falakra esik... De olyan hamar el kell menned... (Zúgás. Az asszony megáll, körülnéz és egy pillanatra hallgatózik.) Te hívsz? (megint álmodozva) És estig még oly hosszú az idő... (Könnyű széllökés. Az asszony megint arra néz. ) De az árnyék mégis kúszik!... Sárga, nagy szemek (a megborzongás hangja) merednek... mintha nyélen ülnének... Hogy düllednek... (Reccsenés a fűben. Rémülten) Csak állatot ne, kedves istenem, csak állatot ne... úgy félek... Kedvesem, én kedvesem, segíts... (Változás. ) 4. Jelenet (Széles, holdfényes út, amely jobb oldalról, az erdőből vezet ki. Mezők és földek, zöld és sárga csíkok váltakozva. Kissé balra az út ismét magas facsoportok sötétjébe vész. Csak egészen balra látható szabadon az út. Ott beletorkollik egy másik, amely egy házból vezet le. A ház minden ablaka sötét, az ablakdeszkák behajtva. Egy erkély, fehér kövekből. Az asszony lassan, kimerülten jön. Ruhája szakadt, haja borzas. Arcán és kezén véres karcolások. ) (Körülnéz) Nincs is itt... Az egész, hosszú úton semmi élő... és semmi hang... (megborzong, fülel) A széles, sápadt mezőkön semmi sem lélegzik, mintha kihalt volna... Egy fűszál sem mozdul. (végignéz az úton) Még mindig a város... és ez a fakó hold... Egy felhő sincs, egy éji madár szárnyának árnyéka sincs az égen... Ez a határtalan halotti sápadtság... (imbolyogva megáll) Alig tudok továbbmenni... És ott nem engednek be... (Odavonszolja magát a bal oldali facsoport közelébe, ahol a fák alatt teljesen sötét van.) Az idegen asszony el fog kergetni! Ha Ő beteg! Egy pad... pihennem kell... (fáradtan, határozatlanul, vágyakozva) De olyan régóta nem láttam. (a fák alá ér, lábával nekiütközik valaminek) Nem, ez nem a pad árnyéka! (lábával tapogatózik, megrémülve) Itt van valaki... (lehajol, hallgatózik) Nem lélegzik... (tapogatózik) Nyirkos... itt folyik valami... (kilép az árnyékból a holdfényre) Pirosan fénylik... Ah, a kezem csupa seb... Nem, még nedves, onnan van ez. (hatalmas erőfeszítéssel megpróbálja a tárgyat előrehúzni) Nem tudom. (lehajol, szörnyű sikollyal) Ő az! (leroskad ) (Félig fölemelkedik úgy, hogy arccal a fák felé fordul. Zavarodottan) A holdfény... nem ott... az a szörnyű fej... a kísértet... (mozdulatlanul maga elé mered) Csak végre eltűnne... mint a másik, az erdőben... Egy fa árnyéka... egy nevetséges gally... A hold alattomos... mert vértelen... vörös vért fest... (kinyújtott ujjakkal előremutat, suttogva) De ez mindjárt eltűnik... Nem odanézni... Nem odafigyelni... Biztosan eloszlik... mint az, az erdőben... (magára kényszerített nyugalommal elfordul az út felé ) El akarok menni... meg kell őt találnom... Már biztosan késő van... (hallgatás, mozdulatlanság) (Az asszony hirtelen megfordul, de nem egészen. Majdnem ujjongva) Már nincs itt... Tudtam... (továbbfordul, hirtelen megpillantja a tárgyat) Még itt van... Úristen az égben... (felsőteste előreesik, mintha összeesne, de lehajtott fejjel a tárgyig kúszik, tapogatózik) Él... Bőre van... Szeme... Haja... (egészen oldalra hajol, mintha az arcába akarna nézni) Az ő szeme... az ő szája. Te... te... te vagy az... Olyan sokáig kerestelek. az erdőben és... (megragadja) Hallod? Beszélj hát... nézz rám... (Megrémül, egészen lehajol. Lélegzetvesztve ) Úristen, mi van... (kiáltva, néhány lépést rohanva) Segítség ! (a ház felé) Az isten szerelmére!... gyorsan!... Hát senki sem hall engem? ... (kétségbeesetten körülnéz) Ott fekszik... (vissza a fák alá) Ébredj föl... ébredj hát föl... (könyörögve) Ne légy halott, kedvesem... Csak halott ne légy... Úgy szeretlek... (gyengéden, sürgetve) Szobánk félig világos... Minden vár... A virágok olyan erősen illatoznak... (kétségbeesetten) Mit tegyek... Mit is tegyek, hogy fölébredjen? ... (benyúl a sötétbe, megfogja a kezét) Kedves kezed... (összerezzenve, kérdve) Olyan hideg? (magához vonja a kezet, megcsókolja, szemérmesen, becézgetve) Nem melegszik meg a keblemen? ... (kinyitja ruháját, könyörögve) Szívem olyan forró a várakozástól... Az éj nemsokára elmúlik... Hiszen ezen az éjszakán nálam akartál lenni... (kitörve) Ó, világos nappal van... Nálam maradsz-e nappal? A nap ránk ragyog... kezed rajtam nyugszik... A csókjaid... enyém vagy te... Te! Nézz hát rám, kedvesem, melletted fekszem... Nézz hát rám - (ránéz, mintegy fölébredve) Ah, milyen merev... Milyen szörnyű a szemed... (nagyon szomorúan) Három napig nem voltál nálam... De ma... olyan biztosan... Az este olyan békés volt... Lestelek és vártalak... (egészen elmerülve) A kertfal fölött lestelek... Olyan alacsony a fal... Aztán integettünk... Nem, nem... nem igaz... Hogy lehetsz halott? Mindenütt éltél... Éppen most az erdőben... hangod olyan közel volt a fülemhez, Mindig, mindig nálam voltál... Lélegzeted az arcomon... Kezed a hajamon... Nem igaz... nem igaz? Szád még éppen csókom alatt ívelt... Véred még most is halkan csöppen... Véred még él... (mélyen föléje hajol) Ó, a széles, vörös csík... A szívét találták el... Meg akarom csókolni az utolsó lélegzetvétellel... (félig fölegyenesedik) Soha el nem engedlek... (becézgetve) Szemedbe nézek... Hiszen minden fény a te szemedből jött... Szédültem, amikor rád néztem... (emlékezve mosolyog, titokzatosan, gyöngéden) Most halálomig csókollak. (Mozdulatlanul nézi. Szünet után hirtelen, csodálkozva ) De olyan különös a szemed... Hová nézel? (hevesebben) Hát mit keresel? (körülnéz, az erkély felé) Áll ott valaki? (ismét vissza, kezét homlokára teszi) Milyen is volt utoljára? ... (egyre elmélyültebben) Nem volt-e ez akkor is a tekintetedben? (erőlködve kutat emlékezetében) Nem, csak olyan szétszórt... vagy... és hirtelen erőt vettél magadon... (egyre világosabban) És három napja nem voltál nálam... Nem volt idő... olyan gyakran nem volt időd ezekben az utolsó hónapokban... (jajgatva, mintha védekezne) Nem, hisz ez nem lehet... Hiszen ez... (villámcsapásszerűen emlékezve) Ah, most emlékszem... A sóhajtás félálomban... mint egy név... Lecsókoltad a kérdést ajkamról... De miért ígérte meg, hogy ma eljön? (őrjöngő félelemmel) Ezt nem akarom... nem, nem akarom... (felugrik, megfordul) Miért öltek meg? ... Itt a ház előtt... valaki fölfedezett? ... (felkiáltva, mintegy megkapaszkodva) Nem, nem... egyetlen szerelmem... ezt nem... (reszketve) Ó, a hold meginog... nem látok... Nézz hát rám! (hirtelen megáll) Megint odanézel? Hol van hát (az erkély felé) a boszorkány, a ringyó... a fehérkarú asszony... (gúnyosan) Ó, hiszen szereted a fehér karokat... Ahogyan pirosra csókolod... (ökölbe szorított kézzel) Ó, te... te, te... nyomorult, te hazug... te... Hogy kitérsz tekintetem elől! Összegörnyedsz a szégyentől? (lábával feléje rúg) Átölelted őt... ugye? ... Olyan gyöngéden és vágyódva... És én vártam... Hová szaladt, amikor véredben feküdtél? ... Fehér karjainál fogva akarom őt idevonszolni... (mutatja) Így - (összeomolva) Számomra ott nincs hely. (felzokog) Ó, még az a kegy sem jutott, hogy veled együtt halhassak meg... (leroskad, sír) Mennyire, mennyire szerettelek... (álmodozva) Mindentől távol éltem én... Mindentől idegenül - Nem ismertem semmit, csak téged... ebben az egész évben, mióta először megfogtad a kezem... Ó, olyan melegen... Azelőtt soha nem szerettem így senkit... Mosolyod és beszéded... Úgy szerettelek... (csönd és zokogás) (halkan, fölegyenesedve) Kedvesem, egyetlen szerelmem... Gyakran megcsókoltad őt? ... míg én a vágytól majd elpusztultam... Nagyon szeretted őt? Ne mondd, hogy igen... Fájdalmasan mosolyogsz... Talán te is szenvedtél... Szíved talán hívta őt... (csöndesebben, melegen) Mit tehetsz róla? ... Ó, menekültem tőled... De részvéted boldoggá tett... Azt hittem, boldog vagyok... (Csönd, keleten pirkad az ég; az égen felhők, gyengén megvilágítva, sárgásan csillognak, mint a gyertyafény.) (feláll, nyugodtan, majdnem kedvesen, szenvedélytelenül) Kedvesem, kedvesem, jön a reggel... Mit csináljak itt egyedül? ... Ebben a vég nélküli életben... E határ és szín nélküli álomban... Hiszen határom az a hely volt, ahol te voltál... És a világ valamennyi színe a te szemedből tört elő... A fény eljön mindenkinek... de én egyedül vagyok az éjszakában? ... A reggel elválaszt bennünket... mindig a reggel... Olyan nehéz a búcsúcsókod... Megint a várakozás egy örök napja... Ó, hiszen te nem ébredsz föl többé... Ezer ember vonul el... nem ismerlek meg. Mind élnek, szemük lángol... Hol vagy? Sötét van... csókod mint lángjel az éjszakámban... Ajkam ég és világit... feléd... (elragadtatásában felkiáltva) Ó, itt vagy... (valami láthatatlan dolog felé fordulva) Kerestelek... Nyersfordítás: Gádor Ágnes